Kik vagyunk? – tehetjük és tesszük is fel magunknak a kérdést kellően „filozofikus” hangulatban. Leegyszerűsítve azt felelhetjük magunknak, hogy: a múltunk. Az agyunkba, sokszor a tudattalan legmélyére rögzült érzések, gondolatok, vágyak, késztetések… (bennük genetikai „ősprogramunk” és transzgenerációs örökségünk elemeivel). A múltunkból élünk… vagy csak önazonosságunkat vesztett ÉN-halottként vegetálunk ÉN-gyilkos érzelmeink koporsójában. Kegyetlen szavak – amelyek ugyanakkor semmit sem adnak vissza abból a szenvedésből, amit az ÉN-halottak sokszor önmaguknak okoznak. Mondjuk először a testük lélekárulásával, amikor – például – a megerőszakolása közben átélt orgazmusa(!) ejtett kínzó sebet a nő lelkén, hiszen a saját teste fordult ellene.
Másodszor a lélek lélekárulása, vagyis amikor saját lelke fordul önmaga ellen(!), mert naponta kínozza „önmagába hipnotizált” „becstelenségével”, nem tudván lezárni magában teste „lélekgyilkos szajhaság”-át. Aminek megéli; aminek megélte már az erőszak közben felhorkanó orgazmusa(!) megalázó döbbenetében. És azóta folyamatosan, mert nem szabadulhat önmaga előtti szégyenétől.
Pedig szabadulnia kell, ha élni akar.
Talán nem is lehetne ennél hátborzongatóbb példát hozni a test lélekárulására. Leszögezem: nem a borzongatás volt a célom, hanem az elgondolkodtatás. Igen, hogy kezdjünk el gondolkodni: miként szabadulhatunk meg testünk „démonaitól”, amelyek gondolkodásunkat is rabul ejtik, ezáltal érzelmeinket is uralják (vagy fordítva… de még inkább oda-vissza kölcsönösségben, egymásra hatásban). Ha vissza akarjuk szerezni szabadságunkat, akkor a gondolkodásunkat kell felszabadítanunk. Azért, hogy képesek legyünk elgondolkodni a gondolkodásunkról (metakognitív tudatosság), és az emlékeinkben élő gondolatainkról, amelyek fogva tartanak bennünket.
Még ha nem is olyan tragikus módon, mint ahogy a bevezetőben leírtam egy a napokban olvasott hír alapján. Vagyis sajnos nem példa-kitalációról, hanem többszörösen tragikus valóságról van szó(!), olyanról, amikor az érzelmi koporsóból sokan csak a valódiba képesek menekülni.
Közhely: csak gondolkodásunk által uralhatjuk magunkat, az életünket. Az is közhely, hogy bármikor képesek vagyunk azt mondani, hogy: STOP!, hogy utána tudatos gondolkodásra váltsunk. Egyszerre csak egy valamit gondolhatunk, és – az anyag szabta határainkon belül – csak rajtunk áll, hogy milyen gondolatot választunk. A képesség megvan bennünk, „csak” a tudás a kérdés: hogy tudjuk-e azt, amire képesek vagyunk/lennénk! (Nem véletlen a felkiáltójel!)
Mindenki megtapasztalhatta e tudás megszerzésének nehézségeit, aki egy relatíve – a példához képest mindenképpen – súlytalan gondolatot próbált egy másikkal helyettesíteni. Természetesen negatívat pozitívval, mert fordítva általában megy magától(!) – jellemzően akaratunk ellenére. Mert a rosszat mindig könnyebb elhinni, mint a jót. Miért? Azért, mert évezredes – átöröklött – tapasztalataink szerint folyamatosan veszélyeknek vagyunk kitéve. És azért, mert agyunk évezredek alatt íródott, generációról generációra átörökített alapprogramja-parancsa a túlélés mindenáron.
Ehhez viszont a veszélyeztető mozzanatokat keresi(!) tudat alatti, automatikus (robotpilóta) üzemmódjában, hogy azonnal reagálhasson, ha kell. Már az előtt, hogy tudatosan észlelnénk a veszélyt, és kitalálnánk a megfelelő védekező reakciót. Amire talán már nem is lenne időnk. Ezért a generációról generációra átöröklött alapprogramunk a bizalmatlanságra épül. Agyunk folyamatos defenzívában van, még a jóban is a rosszat, a veszélyeztetőt keresi, mindenben trójai falovat lát.
Tehát belénk van írva, az agyunkba. Sokkal erősebben, mintha kőbe vésték volna. Olykor ezeknek kell azt mondani, hogy STOP! Amire sokszor STOP! a válasz, azaz tiltás, amely megálljt parancsol a változtatási, felülírási szándéknak, az említett folyamatos defenzíva miatt. Vagyis ha agyunk változtatni szeretne, sokszor azt a „választ kapja” saját magától(!), hogy szó sem lehet róla.
Természetesen nem agy kontra agy „perről” van szó, csupán arról, hogy – az érzésekkel átszőtt – gondolatok konfrontálódnak. Gondolatok – akár ősrégi vagy éppen ebben a pillanatban született emlékek részei – „vitatkoznak” egymással. Gondolatok, amelyek az anyag emlékei. Anyagi nyomok, amelyek anyagi folyamatok útján képeznek új anyagi nyomokat: gondolatokat, érzéseket, késztetéseket, miközben befolyásolják testi- és lelkiállapotunkat, érzéseinket. Azaz érzelmeinket. Pozitívokat, negatívokat – amiket szintén „ő” értékel számunkra (vagyis önmaga számára).
Földi létünk az anyaghoz kötött – hogy azon túl mi van, azt mindenki maga dönti el („saját használatra”) spirituális intelligenciája függvényében. Ami természetesen szintén az anyag – sokak hite szerint Istentől kapott – tulajdonsága, képessége… legalábbis a földi valóságban. Hogy azon túl mi van… De szálljunk ki ebből a mókuskerékből, amibe agyam… agyam anyaga vitt!
Az emberi agy az anyag – természeti vagy isteni eredetű – intelligenciájának csúcsa – anyag, amely önnön anyagiságát is kutatja. Miközben istenét (is) keres(het)i. Transzcendenciája azonban nagyon is immanens; „túlmutatása önmagán” önmagából fakad, egyben önnön korlátait is megszabja. Élnie kell, hogy működhessen, és nem mindegy miként, hogy jól(!) működhessen. Az elmebetegeknek is működik az agyuk, miközben lehet, hogy nem tudnak gondolkodni!
Tehát az anyag és az agyba írt programok megszabják az agyműködés határait. A tudatos gondolkodás határait is: a hideget nem érezhetjük („nem mondhatjuk magunknak”) melegnek; a keserűt nem érezhetjük („nem mondhatjuk magunknak”) édesnek, és így tovább. A jéghidegtől éppúgy elkapjuk a kezünket, mint a tűzforrótól… működik az agy által vezérelt szervezet.
Az agy vált ki orgazmust a megfelelő ingerek hatására, akár akkor is, ha a – példabeli – megerőszakolt nő minden erejével tiltakozik ellene. Amíg tud! Mert van, amit az ember a gondolataival nem képes leállítani, aminek nem tudja elejét venni – ahogy pusztán a gondolataival előidézni sem képes.
Egyszerűen arról van szó, hogy az anyagba írt erősebb (ösztön)parancs felülírja a szintén az anyagba írt gyengébbet (ami a példánál maradva, a nő ellenkezését kiváltotta). Alacsonyabb szinten naponta találkozunk ilyen anyagi ÉN-árulásokkal: például annál édesebbnek érezzük a csokit, minél inkább nem akartuk megenni, merthogy fogyókúrázunk. Hogy utána majd annál keserűbbnek érezzük a bűntudatunk miatt. Számtalan ilyen példa keserítheti meg az életünket, ronthatja önképünket, pusztíthatja önbecsülésünket, önbizalmunkat… vezethet akár öngyilkossághoz is. Előbb érzelmi, majd tényleges öngyilkossághoz. A sorrend mindig ez, csupán az érzelmi öngyilkosság időtartama változó: „egy másodperc vagy ötven év”.
Az anyag ellen csak a szellemmel vehetjük fel a „harcot”, még akkor is, ha az emberi szellem is az anyag megnyilvánulása: az anyag „gondolkodik”… önmagát befolyásoló módon is. A gondolkodás az egyetlen esélyünk, hogy megmagyarázzuk magunknak az anyagból fakadó gyarlóságainkat is, egyáltalán a meghatározottságunkat.
A bevezetőben példaként hozott, megerőszakolása közben orgazmust átélt – lelkileg átszenvedett! – nő sem tehet mást, mint hogy megérteti magával, hogy agya egyik része legyőzte a másikat. Sajnos nem az, amelyiknek a győzelmét akarta a lelke – úgy is mint agya része, „terméke” – minden erejével.
A lélek halhatatlan – vallják sokan. Az anyag is, amelyben megnyilvánul emberi mivoltunkban.
Az iskolában megtanultuk, hogy az anyag nem vész el, csak átalakul. Az embert alkotó anyag is. Tulajdonságai is, megnyilvánulásai is. Az ember – míg él – maga is hatással lehet rá. Az anyag legmagasabb rendű tulajdonságával, amit gondolkodásnak hívunk.
A legjobb esetben ÉN-tudatos gondolkodásnak.
