„Értékelem, hogy te itt egy Pretty Woman-sztorin fáradozol… vagy hogy is mondjam…” – kezdte a lány, miközben a harisnyakötőjét igazgatta. – „Csakhogy én nem vagyok Vivian… nemcsak neked… hanem egyáltalán nem. Ahogy te sem vagy Edward… legalábbis nekem nem! Ne érts félre!” – mondta, és egy puszit nyomott a férfi feje búbjára. „Hagyjuk az eufémizmusokat: én egy prosti vagyok… minőségi, de prosti! Te pedig az egyik ügyfelem, VIP-ügyfelem, ha úgy tetszik. Bár inkább úgy fogalmazok, mert ez tükrözi leginkább az érzelmeimet, hogy igen kedves ügyfelem. Igen kedves, és már ezzel is túlléptem az alapszabályt, hogy ne keverjünk érzelmeket az üzletbe!”
„De nem vagyok és nem is leszek szerelmes beléd – folytatta a lány –, és nem fogom eljátszani a szép új világért sem, amivel kecsegtetsz! Nem lenne tisztességes! Az üzleti tisztesség sem engedné… hogy egyebekről ne is beszéljek!” A letörten gubbasztó férfi mellé ült az ágyra. „Mondhatnám azt is, amit Vivi a filmben, hogy elég jóképű vagy, sőt, kifejezetten… meg gazdag, és hogy minden ujjadra akad… Tényleg!” Kissé hátravetette a fejét, és megrázta göndör haját, majd a férfi vállára tette a kezét. „Talán ha máshol, más körülmények között találkoztunk volna… Bármily furcsa az én számból, de nekem nem kell olyan férfi, aki kurvákhoz jár!”
A férfi csodálkozva nézett rá, megszólalt volna, de a lány finoman a szájára tette a mutatóujját, és folytatta. „Tudom, hogy miért… az instant szex, és hogy nincs felesleges lelkizés, bonyodalom, felelősség… És a kedves vendég megkap mindent, ahogy kívánja! Nekem nem ezzel van bajom, hiszen ebből élek. Na… szóval a lényeg: nem hiszem, hogy megváltoznál, lemondanál a változatosságról, meg hogy minden az akaratod szerint… És félek, hogy a feleségedként is kurva lennék, igaz, csak a te kurvád, de akkor is… Én pedig nem akarok a férjem, már ha lesz valaha is, kurvája lenni…”
A férfi úgy érezte, összetörték a szívét.
Nem minden prosti volt ilyen tisztességes a férfihoz.
Sőt, talán egy sem. Jellemzően annyit gomboltak le róla, amennyit csak tudtak. És jellemzően nem gondolkodtak olyan korszerűtlen kategóriákban, mint a tisztesség. Az üzlet az üzlet, amiből annyit kell kihozni, amennyit csak lehet – a lehető legjobb áron kell értékesíteni a portékát a piacon. Akkor is, ha önmagukról van szó. Helyesebben nem önmagukról, hiszen a férfinak – aki korántsem mellékesen milliárdos – csak a testükre és a szexuális szolgáltatásukra volt szüksége. Arra, hogy – valódi énjük feladása árán – maximálisan kiszolgálják. Teljesen evidens, hogy a prostik meg csak a pénzforrást látták benne, hogy nekik meg csak a pénze kellett. Miért is kellett volna nekik egy férfi, aki egyik prosti ágyából a másikéba rohan, mindegyiket csupán szexuális segédeszköznek tekintve.
Egy idő után azonban kapiskálni kezdte a dolgot, méltatlannak is érezte, hogy mindent megfizettetnek vele, ráadásul a lehető legdrágábban. És annak ellenére, hogy csak arra kellettek neki a nők amire, kezdte sérteni az önérzetét, hogy csak a pénzéért... Pedig nem kell olyan okosnak lenni, mint ő, ahhoz, hogy világos legyen: aki pénzt használ csaliként, ne csodálkozzon, ha csak pénzéhesek akadnak a horgára! Mert erről volt szó: a pénzével hódított.
Részben azért, mert ott bizony keményen fizetni kellett, ahol hódítani akart. Helyesebben fogalmazva: nem hódítani, hanem vásárolni. Egy másik embert a szexuális igényei maximális kielégítésére. Ahogy vásárolt magának cégvezetőket meg marketingigazgatókat, és munkásokat is az üzemeibe… Azoktól se várta el, hogy szerelmesek legyenek belé, csak azt, hogy a profitigényeit kiszolgálják. Bár ha jobban belegondolunk, szerette, ha az emberei a jótevőjüket látják benne… Vagy legalábbis szerette volna, mert az emberei is csak viszonozták, amit kaptak. Hiába volt minden HR-es lojalitás meg hasonló agymosási kísérlet… az emberei jellemzően még annyira sem értékelték, mint a prostik, akiknek az ágyában megfordult.
Ahhoz sem kell olyan okosnak lenni, mint ő, hogy megértsük: EMBERt csak a magunk EMBERi minőségéért kapunk cserébe. Márpedig ő pont erre nem volt hajlandó, mindent a pénzével akart megvásárolni – semmit nem akart adni magából, és a másik emberből is csak annyi kellett, amennyi az igényeit kielégíti.
A zseniális üzletember – mert amúgy megkérdőjelezhetetlenül az volt! – ennyit sem értett az üzletből!
Nem, nem az érzelmi intelligenciabeli hiányosságait említem – mert abban bizony fogyatékosnak számított –, hanem az üzleti gondolkodásbeli hiányosságot. Azt, hogy nem fogta fel: szív, szeretet, szerelem pénzért nem kapható. (Legfeljebb valami hitvány hamisítvány!)
Elkorcsosult gondolkodása mindent pénzben számolt és mért. Az embereket is. Mert azt sem értette, hogy csak munkaerőt – mérnököt, munkást… – tud vásárolni, embert nem.
Az is jellemző, hogy a prostijait mindig jobban fizette, mint a mérnökeit – hogy a munkásairól már ne is beszéljünk. Na ja, egy dubajozó celebkirálynőnek magas az órabére! Hát persze, a márkát meg kell fizetni! A brandet – hogy korszerűen fogalmazzunk! –, mert bizony a minőséggel sokszor nem volt elégedett. Szomorúan konstatálta: a kiszolgálás minősége alaposan elmaradt a tizedannyiba kerülő no name-eké mögött. Bizalmi embere ráadásul szinte kiröhögte, hogy ő bizony egy-egy ilyen „branddel” még ingyen se!
Tehát mindent és mindenkit pénzben mért – ezért aztán egyre többen őt is. A felesége is, aki már pénzért se… csak a fél vagyonért a válóperes tárgyaláson. Gyermekeire akár büszke is lehetett volna, hogy mennyire hasonlítanak rá, ha nem fájt volna neki, hogy szinte bankautomataként kezelik. Nehéz volt nem észrevenni serdülő lánya tekintetében a megvetést – nyilván az anyja felvilágosította apuci nagy természetéről. A fia nemes egyszerűséggel nem is állt vele szóba. „A pénzem bezzeg jó nekik!” – méltatlankodott magában először, de aztán belátta: nem is érdemel mást.
Pedig érdemelhetett volna, ha sikerül visszanyernie az emberi arcát. Arra már rájött, hogy egyre drágábban vásárolja a boldogtalanságot, hogy minden újabb nő csak a kielégületlenségét fokozza, hogy egyre több Viagrával kell alátámasztania vágyát, hogy megpróbálja kielégíteni az anyag kémiájának parancsait. Úgy feküdt össze nőkkel, hogy már előre tudta: kielégületlenebbül kel majd fel, mint ahogy ágyba bújik velük.
De a zseniális üzletember változatlanul nem akarta érteni az „üzlet” lényegét.
Vajon mikor korcsosult el a gondolkodása? Mert nehezen hihető, hogy nem szemérmesen odaadó, hűséges lányról álmodott fiatalkorában, hanem pénzért mindenre kapható kurvákról. Ahogy az is, hogy nem a családi boldogság lebegett lelki szemei előtt, hanem alkalmi kapcsolatok boldogtalansága.
Egyre jobban undorodott a gondolattól, hogy csupán a pénzéért „szeretik” – pedig igazából nem kellett ettől tartania, hiszen még azért sem szerették. De ezt is félreértette, mert csak a pénzét szerették – helyesebben szerették megszerezni.
A bevezetőben említett prosti hatására kezdte megérteni, hogy reménytelenül rossz útra tévedt – és hogy csak az jelenthet reményt, ha letér erről az útról, és megpróbál visszatalálni a valódira, az emberhez méltóra. Talán ezek a gondolatok is közrejátszottak abban, hogy „edwardi” érzelmei ébredtek a lány iránt, aki viszont nem akart a Vivianje lenni. Annyira nem, hogy a bevezetőbeli beszélgetés végén közölte is a férfivel: ez volt az utolsó találkozásuk. Megkérte, hogy sose hívja többet, mert úgysem veszi fel a telefont, és ne is keresse, mert többé nem áll szóba vele. Éppen az ő érdekében, mert szeretné, ha sikerülne kimásznia a drágán vett boldogtalanságból. És azt javasolta neki, felejtse el a pénzét, ha társat akar találni magának!
„Ne a pénzednek keress társat, hanem magadnak!” – mondta búcsúzóul. Utána visszaadta a férfinak az asztalra tett pénzt, hozzátéve: „Csak hogy elhidd, nem csak a pénzedért…!”
A férfi valami nagyon régen érzett boldogsággal a szívében szaladt lefelé a lépcsőn.
A lány pedig az ablakon át nézte, hogy amikor a kocsihoz ért… mintha a szemét törölte volna. Mint ő is, ahogy észrevette az ablaküvegen megcsillanó könnycseppet a tükörképe szemében.
* * *
Utóirat helyett emlékeztető a hivatkozott, Pretty Woman című filmre.
