„Akkor röhögjünk!” – adta ki magának az ukázt. Kínjában! Igen, kínjában, mert annyira undorító és hazug volt az egész, hogy azon már csak röhögni lehetett. Előbb igyekezett visszatartani, elfojtani… ahogy előtte a felháborodását. … A főnök bambán nézte, láthatóan zavarban volt… kényszeredett torokköszörüléssel próbált időt nyerni, hogy aztán: „A munkahelyi zaklatás nagyon komoly vád… hogy valaki szexuálisan… vagyis ezzel nem lehet viccelni!” És komoly arckifejezéssel igyekezett illusztrálni, hogy mennyire nem lehet viccelni… de sajnos annál nevetségesebb volt, minél jobban igyekezett.
„Na, akkor fordítsuk komolyra a szót!” – adta ki magának az újabb ukázt. Megint csak kínjában! Igen, kínjában, mert annyira abszurd volt az egész, hogy nehéz volt komolyan venni. „Már bocsánat, de mintha én tettem volna panaszt szexuális zaklatás miatt!” – mondta a nő olyan keményen, hogy még önmagát is meglepte. Aztán folytatta: „Engem zaklattak… azért fordultam hozzád… hogy állítsd le… Erre most azzal jössz, hogy én vagyok a szexuális zaklató… hogy én, és nem engem? Hogy én azt a…”
„Igen, mert ez súlyos vád… és megbeszéltem vele… Ő pedig azt állítja, hogy te… hogy a te szexuálisan kihívó viselkedésed…! Az egész megjelenésed… hogy jogosan hihette… hogy »felhívás keringőre«” – izzadta ki magából a szavakat a főnök, még kopasz feje búbja is belegyöngyözött a hallatlan szellemi erőfeszítésbe.
„Na, álljon meg a körmenet! – mondta döbbenten a nő. – Milyen szexuálisan kihívó… Mi, az öltözékem? Előírás szerinti! Abszolút megfelel a kódexünk előírásainak! … Mit látsz rajtam, ami nem…?”
„Na, igen, ez kétségtelen… de igazából a viselkedésedre mondta, hogy szexuálisan kihívó…” – izzadt tovább a főnök.
„És te hitelt adtál a szavainak? … Ez komoly? Idejönnék panaszkodni, hogy zaklat, ha én akarnám, hogy zaklasson? – kérdezte a nő. – Tizenöt férfi dolgozik az osztályon, rajta kívül senki nem zaklat… Nekik nem vagyok szexuálisan kihívó? Őket nem hívom »keringőzni«?”
„Na, igen, merthogy rászálltál… ahogy mondta!”
„Most őszintén, te elhiszed, hogy a méretes úszóöve vagy a rezgő tokaszalonnája olyan szexi, hogy…? – váltott szinte vallatóra a nő. – Engem zaklatnak, nem tudom leállítani… panaszt teszek, erre az a válasz, hogy én vagyok a zaklató… hogy én zaklattam szegényt! … Akkor miért nem ő jött panaszt tenni? … De még ha nő lenne…!”
„Hogy micsoda? – értetlenkedett a főnök. – Nem értem… mi a fene… mi az, hogy »De még ha nő lenne!«?”
„Nézd… oké… vagyis hát senkinek semmi köze hozzá… leszbi vagyok! Igen! Így aztán nekem zaklatás a köbön, amit ez… művel már jó ideje!”
„De én… ééén ezt nem tudtam…” – motyogta a főnök.
„Miért kellett volna tudnod? Magánügy! Most is csak azért mondtam… Egyébként nyilván ő se tudta/tudja… bár, akkor talán azt tartaná szexuális zaklatásnak! … Ha megerőszakolt volna, akkor is magát állítaná be áldozatnak, hogy én erőszakoltam meg, hogy megerőszakoljon!” – mondta a nő szinte egy szuszra.
Aztán – kínjában! – ismét kiadta magának az ukázt: „Röhögjünk… jobb ötletem nincs!”
