Van némi tapasztalatom a pop-rock világából, az öltözők környékéről… Anno tiniként sem értettem, hogy mire büszke az a szerencsétlen, akin végigment az egész banda… de még a roadok is. A leghülyébbeket kivéve ugyanis mindegyik csaj tudhatta, hogy csak arra kell, hogy egyszer telibe… Esélyük sem volt második alkalomra – pláne nem szerelemre! –, hiszen ott állt mindegyikük mögött a következő… húsz-harminc, női méltóságunkat is alázó,  önlealacsonyító hülye picsa. Vágyakozva-felkínálkozva, hogy végre…

Az egykor egyik leglátogatottabb portál újságírónőjének évekkel ezelőtti cikke került – gondolom valamilyen algoritmus „ajándékaként” – az ajánlott cikkek közé. Elkerekedett a szemem a címe láttán, amely szerint „Minden tini lány dugna a legfelkapottabb pornósztárral.” (Tehát akkor, évekkel ezelőtt, de az egyszerűség kedvéért maradjunk a jelen idős témakezelésnél!)  A cikk szerzője szerint tini lányok ezrei vágynak a fickóra, a hivatásos „szexistenre”. (Megjegyzés: ha „csak” tini lányok ezrei vágynak rá, akkor a többiek nyilván vágy nélkül dugnának vele, mert hiszen amúgy minden tini lány dugna vele az írása címe szerint.)

1., Szerelmes volt… a szexbe.

2., Igen – mondta a lány… pedig a fiú nem is kérdezte.

3., Sosem értette a nőket… hogy mi a fenét akarnak tőle.

Kezdhetném azzal, hogy „Bovaryné én vagyok”, illetve hogy Gustave Flaubert a Bovaryné – mármint hogy a legendárium szerint a híres író mondta magáról, hogy azonos az általa megálmodott és megalkotott nőalakkal. Hogy jön ez ide? Úgy, hogy a képen sem a címben említett alkotókat látod, hanem két (mű)alkotásukat. Amikbe – ha meglátod őket – nem nehéz beleérezni a két művészt!

Kik vagyunk? – tehetjük és tesszük is fel magunknak a kérdést kellően „filozofikus” hangulatban. Leegyszerűsítve azt felelhetjük magunknak, hogy: a múltunk. Az agyunkba, sokszor a tudattalan legmélyére rögzült érzések, gondolatok, vágyak, késztetések… (bennük genetikai „ősprogramunk” és transzgenerációs örökségünk elemeivel). A múltunkból élünk… vagy csak önazonosságunkat vesztett ÉN-halottként vegetálunk ÉN-gyilkos érzelmeink koporsójában. Kegyetlen szavak – amelyek ugyanakkor semmit sem adnak vissza abból a szenvedésből, amit az ÉN-halottak sokszor önmaguknak okoznak. Mondjuk először a testük lélekárulásával, amikor – például – a megerőszakolása közben átélt orgazmusa(!) ejtett kínzó sebet a nő lelkén, hiszen a saját teste fordult ellene.

1.,
– De nem is ismerem magát! – vonakodott a nő.
– Az a jó! – szólta el magát a férfi.

2.,
– Igenis, egy kövér nő is lehet vonzó! – tiltakozott az asszony.
– Igen, amikor lefogyott! – replikázott a férj.

Közhely, hogy ez is hiánycikk – magyarul és párkapcsolatokra fókuszálva: sokaknak „nem jut(ott) társ”. (Itt és most nem foglalkozunk álkapcsolatokkal: kamu házas-/élettársakkal, pszeudo szeretőkkel stb.) Tehát hiánycikk! A hiánycikket pedig pótolni kell – az ipar (a technikával, technológiával… karöltve, és önzetlen profitéhségétől is vezérelve) többféle társat is kínál. Például ilyet – ez (Ő!) a kedvencem.