Hát akkor lássuk, eljött-e mindenki! – kiáltja a körülötte állóknak a díva, amikor végigsüvít a Madison Square Gardenen a műsorközlő hangja: – Hölgyeim és uraimmm… a színpadon Miss Lilly Maaaaaaaaaaarsssssssssh!

Olyan tomboló taps és éljenzés fogadja a sztárt, mintha a tizedik ráadás után lenne. Lilly jellegzetes, kissé talán táncolós léptekkel megy a színpad elejéig. Tündöklő mosolya a kivetítőről azonnal utat talál a szívekbe. A szokásos mozdulattal megrázza megzabolázhatatlan hajkoronáját, szeme ragyog a boldogságtól.

– Igeeen! – tör ki a „Kapitányból” a lelkesedés. – Megvan! Hát ezt magyarázd meg nekem, Sue! – fordul könnyes tekintettel az újságírónő felé. – Ha láttad volna, hogy nézett ki még néhány órája... amikor előkerült annak a sarlatánnak a kezei közül! … Hát ezt csinálja utána valaki!

– Hallod ezt az örült tombolást? ... Láttad, hogy milyen elegáns nők és... és tessék, csak meglátják és... – de nem tudja befejezni, elbőgi magát a sztárriporter. – Lilly, az én Lillym!

– A tiéd ám! – öleli át a „Kapitány” az örömkönnyeit törölgető Sue-t.

– Szervusz, New York! Lilly Marsh vagyok! – kiáltja közben a mikrofonba a díva, a véget érni nem akaró ováció közepette. Ha lehetséges egyáltalán, akkor még nagyobb a taps, a fütty… és ki tudja még milyen megnyilvánulásai az elragadtatásnak.

– Csak meglátják és... pedig még nem is csinált semmit... – suttogja Miss Moore.

– Imádják, imádják... de hát mit is tehetnének egy ilyen csodával! – feleli Sue.

– Kicsit izgultam, ráértek-e ma este! – incselkedik a sztár a közönséggel. – Először is hadd mutassak be nektek néhány fontos pasit az életemből!

– Hűűű! – reagál várakozással a közönség a művésznő szavaira.

– Szóval: Andy Glenn és bandája! – kiáltja, és a zenekar felé int. – Csak ne lennék ilyen pokolian szégyellős! – kacagja a mikrofonba, és már szalad is Andyhez, hogy nagyot cuppantson a lófarkas muzsikus szájára. – Persze csajaim is vannak! Na, nem csak a divat miatt! Két csodálatos hang, Liz és Claire! – rikkantja, és a háttérénekesnők felé mutat. – Van kedvetek énekelni ma este?

– Igeeen! – sikítják a mikrofonba.

– Elég ciki, hogy így alulöltöztelek benneteket! – viccelődik Lilly Marsh a közönséggel, ahogy végigmutat punkos cuccán. – De úgy megörültem, hogy még nem nőttem ki! Bár nem illik egy megállapodott kellemes hölgyhöz... Igaz, az nem is én vagyok! – recsegi a mikrofonba. – Emlékeztek még az első lázadásotokra? ... Én is!

És következik Lilly Marsh első slágerlistás száma, a „Tétova lázadó”. Persze sok mindent lehet mondani a dívára, csak azt nem, hogy tétova. Követve az Andyék diktálta eszeveszett tempót, fel-alá táncol a színpadon a mikrofonállvánnyal. Hangja még vadabb, mint annak idején, amikor valamiféle őslázadóról beszéltek a szigorú műítészek... De bírják a Madison falai, igaz, még csak most kezdődött az őrület. Lilly Marsh szinte meglovagolja a mikrofonállványt, és hatalmas sikítással bejezi be a dalt.

A közönség sem akar adós maradni… és még mindig bírják a falak.

– Istenem, csak egyszer tudnám kitombolni magam...! – neveti a sztár. – Andy, valami lassút légy szíves, hogy kifújhassam magam! – szuszogja a mikrofonba, de elnyomja a szintetizátor földöntúli moraja. – Ez az drágáim... ez vár ránk... még mindig: A halálkanyar!

A szintetizátor pokoli robaja egy Harley Davidson-os bandának is becsületére válna, ebbe sikítja Lilly, hogy: „Elegem, elegem van a világból...” Közben a kivetítőn felváltva a régi klip és az előadás képei. Ahogy Lilly Marsh rápattan a Harley-ra... és kidübörög az útra, majd a sztráda következik... fékeveszett tempóban szembe a forgalommal, kibomló vörös haja táncol a szélben. „A szabadság apoteózisa!” – írta róla annak idején a Rolling Stone, máskor oly kimért kritikusa.

Aztán hirtelen néma csend, Lilly magába roskadtan, szinte belesírja a mikrofonba: „Elegem, elegem van a világból...”

A hatásra jellemző, hogy a közönség csak lassan tér magához a lenyűgöző élménytől, szinte bénítóan hat, hogy aztán annál hevesebben fejezzék ki elragadtatásukat.

– Köszönöm, aranyosak vagytok! – kacag ismét a mikrofonba a díva. – Tudom, ti is úgy vagytok vele, hogy olyan jó visszaemlékezni a kedves gyermekévekre! – Kivár egy kicsit, tekintetét körbejáratja a hatalmas termen. – Hát legyen! ... Anyám az utca! – üvölti a mikrofonba, amit azonnal „letép” az állványról. Ugyanakkor az előzőekhez hasonlóan vad számot szinte mozdulatlanul énekli... majdnem végig... A vadság és a mozdulatlanság ellentéte, különös hatást kelt. Aztán hirtelen megpördül, és szinte nekiront a zenekarnak... A szám végéig Andyt „hergeli”... mozgása félelmetes erővel sugározza az utcalányok nyomorult világát.

– Ó, azok a kedves gyermekévek! – mondja a művésznő „fájó nosztalgiával” a hangjában. – És jöttek újabb kedves évek! Ugye, emlékeztek? ... Istenem, de szép is volt! – sóhajt egy mélyet. – Szeretlek, hazudtad – konferálja fel a következő számot, a meggyalázott szerelem talán máig legszebb balladáját.

– Ezzel a klippel nem értetettem egyet – súgja oda Sue-nak a „Kapitány”.

– De hisz díjat is nyert! – csodálkozik az újságírónő, aki fekete nadrágkosztümjében igencsak vonzotta a férfi szemeket az előadás előtt.

– Nem úgy... tetszik nekem is... hanem hogy itt! Szerintem elég lenne csak Lilly arcát mutatni a kivetítőn, sokkal kifejezőbb...

– Jó ez így! – suttogja Cliff, miközben keze elkalandozik felesége formás hátsóján.

– Nekem még inkább! – nevet pikáns kétértelműséggel Sue.

– „...és én mégis szeretlek” – fejezi be a dalt Lilly Marsh.

Az elragadtatás egyértelműen bizonyítja, hogy többségben vannak azok, akiknek hazudták már, hogy: „Szeretlek!” Ők pedig... mint a dalban, annak ellenére, hogy kiderül, hazugság az egész... Vagyis megint az érzelmek… amelyeket Lilly hív elő a lelkek legmélyéről.

– Szóval... a bizalom… Ugye vagyunk egy páran, akik minden árulás ellenére bízunk és hiszünk… hogy aztán újra és újra eláruljanak bennünket. Le az árulókkal! – szól a színpadról a csatakiáltás. A szólógitár vijjogása festi alá Lilly Marsh „bosszúdalát”.

A közönség állva-táncolva-tombolva énekli a sztárral a refrént... Fantasztikus a hangulat. Az énekesnő olyan mozdulattal emeli meg a mikrofonállványt, mintha azzal akarná keresztül döfni árulóját. Aztán elfordul, ahogy a zenekari rész következik, ledobja magáról a vagy öt számmal nagyobb ingszerűséget, alatta egy szintén túlméretezett izompólót visel. A reflektorok fényében igazán plasztikusan rajzolódnak ki az énekesnő mutatós izmai. Sokan meghökkennek, hiszen így még nem szerepelt a nyilvánosság előtt. Lilly Marsh odatáncol a zenekarhoz, és a félperces basszus-szóló alatt átveszi Marky helyét a doboknál. A basszusgitár elhallgat, a zenészek és a háttérénekesnők levonulnak a színpadról, miközben Lilly szinte beleáll a cuccba. A nézőtéren a meglepetés moraja fut végig, amikor félelmetes lábtempóval dolgozni kezd a két nagydobon. Sue és Cliff is hüledezve nézi, ahogy a díva szinte „biciklizik” széken... Úgy jár a lába... Kezeivel pedig tapsra biztatja a hallgatóságot, akik csak nehezen térnek észhez a meglepetéstől.

– Te jó ég! – tör ki a férfiból. – Ezt nem is mondtátok! … Mit csinál ez az őrült?!

Lilly Marsh még csak most nyúl a dobverőkért, megpörgeti őket ujjai közt, majd az egyiket fel is dobja, hogy a megfelelő ütemben elkapva már a pergőn folytassa a szólót.

– Hát ez tényleg őrület! – csatlakozik férjéhez Sue. Jane és Debra elégedett mosollyal nyugtázza a házaspár áhítatát.

Közben a közönség ütemes morajlással kíséri Lilly futamait a felső tamokon. Kezei félelmetes sorozatokat csalnak elő a bőrökből. Hirtelen leáll a dobokkal, csak a cineken dolgozik fékevesztett iramban. Aztán felpattan, csak jobb lábbal hozza az ütemet az egyik nagydobon, majd a dobverőket ütögeti össze a feje felett, hogy aztán visszaüljön, és újabb futamok jöjjenek a felsőtamokon.

A közönség se vette észre, hogy mikor tértek vissza a zenészek, csak az először beszálló basszusra kapják fel a fejüket. Ekkor Lilly mellett egy újabb dobszerelés emelkedik ki Markyval, hogy szinte egymással feleselve „szólózzanak” tovább. A hatás leírhatatlan. Még egy futam a felső tamokon, aztán egy hatalma pörgetés. Lilly felugrik a székére, kezét az ég felé emeli, és nevetve dobja ki a dobverőket a közönségnek.

– Le az árulókkal! – üvölti a mikrofonba. – Jól megadtam nekik, nem igaz??? – kérdi a közönségtől. – Andy – szól oda a gitárosnak –, tartsd a frontot légy szíves, amíg kiugrom a desodoromért!

Hatalmas nevetés a nézőtéren, Lilly Marsh pedig kiviharzik a színpadról. Sue-nak alig marad ideje félreugrani a hatalmas lendülettel érkező lány elől, aki már dobja is le magáról az átizzadt pólót. Formás keblei szemet gyönyörködtetően hullámoznak.

– Miből maradnak ki a nézők! – sóhajt egy nagyot Cliff.

Közben Lilly már a csizmáktól is megszabadult, csak úgy mezítláb tűnik el az öltözőjében.

– Jane, légy szíves! – dugja ki egy pillanatra fejét a sztár, mire a „Kapitány” már iramodik is utána.

– Hááát... az eszem megáll! – mondja őszinte döbbenettel a hangjában Cliff. – Ilyet még nem láttam! Te tudtad? – fordul feleségéhez.

– Azt igen, hogy szeret dobolgatni... de hogy így, meg hogy a színpadon! Debra, ezt ügyesen eltitkoltátok!

– Lilly ragaszkodott hozzá, hogy legyen némi meglepetés is! – feleli nevetgélve.

– Jók ezek a táncosok is! – szögezi le Cliff Radford elégedetten. – De táncosok sem szoktak lenni! Ez is újítás?

– Csak az instrumentális számok alatt lesznek! – magyarázza Miss Curtis.

– Instrumentális számok? – csodálkozik Sue.

– Lilly ragaszkodott hozzá, hogy Andyék is megmutathassák, mit tudnak! – feleli Alex, aki most érkezik az öltözők felől.

Komoly tetszésnyilvánítások jelzik, véget ért a zenekari szám. A táncosok még egyszer meghajolnak, aztán lefutnak a színről. Abbamarad a taps, ahogy a zongora elkezdi az „Idegen csókok” bevezető dallamát játszani.

– Ezt is csak a banda? – kérdi hitetlenkedve Sue. – De kár! Lilly hangja nélkül... – mondja, de befejezni nem tudja, mert a közönség szinte felkiált a meglepetéstől, amint a fényszóró a zongorára fókuszál: Lilly Marsh játszik a hangszeren. Már fordítja is maga felé a mikrofont:

– Idegen csókok íze a számon...

Csodálatos fehér estélyi ruhát visel. Mintha nem is ő lenne, hiszen az előbb még csatakosan rohant le a színpadról... Pedig semmi kétség!

– De hát, ez... ez is ő! – szakad fel Sue-ból. – Mi van itt ma?!… Egyáltalán, hogy került oda? Csak azt láttam, hogy bement az öltö...

– Van még egy másik ajtó is… a színpad felé, hogy balról jöjjön be – mulat a csodálkozó Sue-n a testőr.

– Nem, ez képtelenség! – állapítja meg a harcművész. – Ennyi idő alatt nem lehet átöltözni, a smink is új! – mutat a kivetítő felé a férfi.

– Jó, elárulom, ha nem mondjátok vissza Lillynek. Nem ő az... hanem Jane! Azért hívta be, hogy ezt számot nyomja le helyette!

– Na, elmész ám! – horkan fel Cliff. – Én meg már... majdnem elhittem. Na, várj csak! – mondja és már egy ütéskombinációt mímel, amit Alex bohóckodva hárít.

– Ha volnátok szívesek... talán felnőtt módjára viselkedni! – rója meg őket Sue. – Két infantilis... kölyök!

– Sue, drágám... lehet, hogy te pedofil vagy? Ma reggel...

– Te nem vagy észnél! – ripakodik rá a felesége nevetve.

Közben a zenekar leáll, csak Lilly kíséri magát a zongorán, majd szinte deklamálva zárja a dalt:

– Mindez csak... idegen csókok... íze a számon.

Utána csak ül a zongoránál, hosszasan maga elé néz, miközben ismét zúg a taps. Aztán lassan elmosolyodik, a közönség felé fordul, feláll és meghajol.

– Lilly! – sóhajt fel Sue. – Istenem, de gyönyörű vagy!

– Az én Hercegnőm! – mondja csillogó szemmel a testőr, ahogy rajongó tekintettel követi imádottját a kivetítőn.

– Meg még néhány milliónké! – teszi hozzá azonnal Cliff.

– Csak szeretnéd, barátom! De én nem osztozom senkivel! – replikázik Alex Jordan.

– Mi lesz itt még ma? – tanakodik hangosan Sue. – És hogy fogom ezt megírni?! Ezt nem lehet visszaadni!

– Édesem, ezt eddig is tudtad! Éppen reggel mondtad, hogy istenkísértés az ilyen vállalkozás... – emlékezteti férje az újságírónőt.

Lilly Marsh előre sétál a színpad széléig. Megfogja a mikrofonállványt.

– Nem tudom, ki hogy van vele, de egyik pillanatban még felhőtlenül boldog vagyok, hogy a másikban csak legyintsek... Amit a legfontosabbnak hittem, egyik percről a másikra jelentéktelenné válik... Persze, mániás depresszió, mondják a nagyokosok... De ez nem jelent semmit… Repkedsz a boldogságtól, holott csak a semmi szélén táncolva... – mondja a díva, hogy aztán már énekelje is: –„A semmi szélén táncolva élek...”

Mintha a depressziósok himnuszát zengné a sztárral a tömeg. … Aztán csak lassan kapcsolnak, hogy Lilly Marsh már leengedte a mikrofont, és mosolyogva hallgatja, amint a közönség megpróbálja kiénekelni magából minden szorongását. Majd gondol egyet, és maga is beszáll a kórusba. A dal végén meghajol, majd ő is megtapsolja a közönséget.

– Jók vagyunk ma este! Köszönöm nektek ezt az élményt! – Elégedett mosollyal néz körbe. – Maradjon így örökké! Egyetérteteeek? – kérdi a közönségtől.

– Igeeen! – visszhangozzák a falak.

– Hát akkor legyen így: Mindörökké!

– Mindörökké! – ismétli a közönség a következő szám címét.

Valami különös áhítat tölti meg a Madison Square Gardent. Mintha egy katedrálisban zengne a refrén: „Mindörökké!” És a közönség elhiszi Lillynek, hogy létezik a mindörökké. Pontosabban tudják, hogy nem... de hiszik, hogy igen... Még a legmegátalkodottabb ateisták is meginognak egy pillanatra, hiszen olyan csábítóan hangzik, hogy: Mindörökké! És persze, ők is arra vágynak, hogy: Mindörökké!

Olyan furcsa a dal végén a taps, hiszen a templomban nem szoktak tapsolni. De hát vannak néhányan, akik már azt sem tudják, hol vannak. Vagy fordítva: csak néhányan tudják, hogy hol vannak…

– Persze van úgy, hogy a mindörökké is kevésnek tűnik! Meg távolinak! Nem? És azt suttogjuk, hogy: Még! – Igaz, Lilly éppen hogy nem suttogja, hanem beleüvölti a mikrofonba. Viszont sejtelmes visszafogottsággal indítja a dalt, amely miatt annak idején a támadások kereszttűzébe került. Most pedig talán azok is itt éneklik vele, akik annak idején felháborodottan szajházták le miatta. Holott legszívesebben maguk is azt kiáltották volna világgá, hogy: Mééég!

– Jane, emlékszel a balhékra, emiatt... – kérdi az újságírónő. – Hogy mit kaptam, amikor behívtam a műsoromba! Voltak, akik meg is égettek volna bennünket!

– Hát, amilyen boszorkányok vagytok! – nevet közbe Cliff Radford.

– De kellenek ezek a boszorkányok… Vagy neeem? – riszálja meg magát a férjének Sue.

A közönség tapsa jelzi, hogy vége a számnak. A táncosok ismét megjelennek a színen, Lilly pedig leül az elektromos zongora mellé. Az Örömóda parafrázisa következik érdekes improvizációkkal...A táncosok eltűnnek a színről, hogy aztán ismét az övék legyen a főszerep. Csodálatos narancssárgák uralják a színpadot, káprázatos fénykompozíciók varázsolják el a publikumot.

Lassan teljesen elsötétedik minden. Aztán a ma már oly ritkán hallható Hammond orgona varázsol ismét templomi hangulatot a Madisonba. A mélyebb futamok alatt az ember úgy érzi, hogy egész lénye rezonál a muzsikára. Aztán szinte a szférák zenéje árad szét, mintegy könnyű nyári fuvallat, a teremben.

– Ez már az új lemez? – suttogja Sue.

– Igen – feleli alig hallhatóan a „Kapitány”.

– Álomszép! – sóhajtja az újságírónő, hogy aztán a következő minutumban mindene összeránduljon a rémülettől. A szólógitár valami olyan különös kegyetlenséggel vág bele az eddigi áhítatba, hogy az emberben szinte megfagy a vér. A végtelenségig torzított gitárhang szinte infernális hatást kelt, aztán ebbe hasít bele Lilly sikolya.

Ebben a pillanatban a reflektor a színpad közepén álló Lilly Marsh arcába vág. A díva sikolya sokáig visszhangzik még, majd mintha körbefutna a teremben.

– Vérfagyasztó! – tör ki Cliffből.

– De szép, új világ... – kezdi lágyan a díva, a zenekar is csodás harmóniákra vált. Lilly a boldogságról énekel, amire oly sokat vártunk, és most végre itt van. De hirtelen eltűnik arca a „vakító” sötétségben, és ismét elszabadul a pokol. Előbb a mellbevágó basszus, majd a Hammond testet-lelket rázó futamai, aztán a szólógitár gyilkos torzításai, és ismét Lilly Marsh sikolya... reflektor az arcába. – De szép, új világ... – énekli újra hihetetlen finomsággal. Aztán elhallgat, körbenéz, és halkan megkérdi: Szép, új világ?

Döbbent csend a nézőtéren, ahogy ismét sötétség borítja be a színpadot. Előbb egy-két tenyér verődik össze, majd kitör a tapsvihar.

Aztán különös fényjáték kezdődik a színpadon, stroboszkópszerű villanások teszik szaggatottá a táncosok mozgását. A zene tökéletes összhangban a látvánnyal... valami kozmikus lüktetés... talán a mindenséget átható stressz...

– Na, hogy tetszik? – súgja Sue fülébe a díva.

– Jesszusom, Lilly! A szívbajt hozod rám. Hogy kerülsz ide egyáltalán?

– Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni!

– Nincs semmi baj édesem! – fordul oda az újságírónő, de Lilly Marsh már tovalibbent. – Hova a csudába... Mi van itt ma? – kérdi döbbenten.

Közben a színpadon folytatódik a nem mindennapi vízió, mintha az egész univerzum rángatózna... Ekkor felhangzik a díva éneke. Fentről ereszkedik alá, „láthatatlan szárnyakon”... Legalábbis ilyen benyomása van az embernek. Mintha belőle magából áradna a fény, amely elhomályosítja az eddigi ideges villanásokat. „Földre szállva” körbeénekli a táncosokat, akik felejtve eddigi zaklatottságukat „örömtáncba” kezdenek. Aztán egy fényvillanás, mintha felrobbanna a színpad, majd pokoli sötétség.

Döbbent csend a nézőtéren, ma már nem először. Majd kitör a tapsorkán. Az sem először.

Csak Andy Glenn és zenekara látható, ahogy kivilágosodik a színpad. Ismét a dinamikus basszusé a főszerep, amelybe csak néha „sikít” bele a szólógitár. Lilly Marsh most a háttérénekesnőkkel együtt táncol a színpad előterében. Mindhárman fekete, ezüstszegecsekkel kivert bőrszerkóban, hol együtt, hol egymással feleselve éneklik a dalt. Míg Lilly Marsh visszatérő motívuma a dal címe: „Szabadíts ki a múltam börtönéből!” A két lány pedig szinte a „fejére olvassa” azokat a bizonyos „bűnöket”, amelyekért… Közben ráfonódnak a dívára, aki már moccanni sem tud... hogy aztán egyetlen félelmetes rándulással szabadítsa ki magát a földre hulló nők öleléséből.

– Szabadíts ki a múltam börtönéből! – sikítja ismét a mikrofonba. Tekintetéből a kiharcolt szabadság eufóriája sugárzik a kivetítőn.

A közönség koreográfiája nem túl változatos: ismét felugrálnak a székekről, tomboló tapsvihar...

Lilly Marsh elneveti magát:

– Köszönöm lányok! – Átkarolja az énekesnőket, majd összepuszilkodnak. – Hadd lám, hányan vannak, akik ilyen börtönbe vágynak! – kiáltja.

A fényszórók erre a vezényszóra a közönséget kezdik pásztázni, a kivetítőn pedig izgatott férfi arcok tűnnek fel. Az operatőrök újabb és újabb fickókat mutatnak, fiatalabbakat és korosabbakat egyaránt, aki felnyújtott kezekkel jelzik, hogy megnyerték tetszésüket a „börtönőrök”.

– Hát... drágáim, jó néhány fiú szívét sikerült rabul ejtenetek! – kacag fel.

A lányok ismét meghajolnak, majd a helyükre szaladnak.

– Tehát van remény, hogy még a legerősebb... a magunk kovácsolta börtönrácsok is legyőzhetők! Igaz? – kérdi a közönségtől halálos komolysággal.

– Természetesen azonnal zúg az „Igeeen!”

– Én is ezt hittem sokáig! – válaszol a díva, ha lehet még szomorúbban. – Sőt, tudtam és akartam! Azt álmodtam, hogy... De megcsaltak az álmok... Igen – mondja mély fájdalommal –, megcsaltak az álmok!

Eric Manson zongorajátéka megsokszorozza Lilly fájdalmát, hogy aztán a díva éneke totálissá tegye a nézők katarzisát, amikor már énekli, hogy megcsalták az álmok. Dala egyfajta szomorú vádirat... az előadás pedig valódi dráma.

– Te jó ég! – nyög fel a gyönyörűségtől Cliff. – Lilly! – suttogja még, közben egy könnycseppet maszatol szét az arcán. Másik kezét Sue szorítja. Debra hangtalanul sír... A „Kapitány” kemény, rezzenéstelen arca talán a legsokatmondóbb, tán a „Csak azért sem sírok...!” miatt. Igen, lehet, hogy ez az elszánás a legkifejezőbb! 

– És újra megcsaltak az álmok – énekli nagyon halkan a művésznő, hogy azután már szinte csak magának mondja csodálkozással vegyes fájdalommal..., majdnem szótagolva: „És újra megcsaltak az álmok.”

Mindennél beszédesebb a csend, amely betölti a Madison Square Gardent. És pár pillanat múlva az elementáris erejű elragadtatás. Lilly Marsh még lehajtott fejjel áll a fejgép fényében. A hatalmas kivetítőn is csak mélyvörös hajkoronája látszik.

– Sokat gondolkodtam azon, amikor ezeket a dalokat írtam – mondja, miközben lassan felemeli tekintetét –, illetve nem is írtam... születtek, jöttek valahonnan... mélyről... De nem, hagyjuk a felesleges misztifikációt! Szóval, sokat gondolkodtam: tisztességes dolog-e tőlem, hogy benneteket terheljelek a fájdalmammal...? Hiszen nektek is… mindnyájunknak... Aztán arra jutottam, hogy ha már mindenképpen ki kell énekelnem magamból… igaz, azt nem tudom, hogy hányszor, amíg... Végül azzal nyugtattam magam, hogy tán segíthetek... talán éppen így segíthetek nektek is! Remélem, hogya magam fájdalmával együtt a tiéteket is kiénekelhetem.

A felcsattanó taps miatt várnia kell a folytatással, közben körbehordozza tekintetét a nézőtéren.

– Annyiszor és oly sok biztatást kaptam tőletek... Volt, amikor úgy éreztem, nincs tovább... és éppen a felőletek áradó szeretet... Igen, a szerető szavak! Ez a következő dalom címe... Az én szerető szavaim... Nektek, akiknek mindent köszönhetek!

A közönség ismét tapsolni kezd, de Lilly nem engedi. Finom eleganciával megemeli jobbját és jelzi, hogy már énekelni szeretne. És kristálytiszta hangja szinte egyszerre öleli keblére az egész hallgatóságot...

– Lilly! – sóhajt ismét az újságírónő, és még erősebben szorítja párja kezét.

…

– Úgy szerettelek volna közben magamhoz ölelni mindnyájatokat! – mondja a díva mosolyogva, kihasználva a dal utáni pillanatnyi csendet.

Az ezt követő tapsorkán nyilván ennek a vallomásnak is szól.

Közben az óriás kivetítőn ismét a közönség látható, olykor egy-egy néző arca premier plánban. Párás és könnyes tekintetek váltakoznak, de mindegyiken átsugárzik az élmény keltette boldog ragyogás.

– Vannak pillanatok, amelyeket szeretnénk, ha sosem érnének véget. Nekem ez a mostani is ilyen!

Hatalmas tapssal válaszol a nézőtér a művésznő újabb vallomására.

– Igen, vannak ilyen pillanatok... – folytatja lassú méltósággal. – És nem akarom megbántani a sok csodálatos férfit, aki itt van velünk ma este... de vannak olyan pillanatok, amit csak mi nők ismerünk, a bennünk születő boldogság pillanatai, percei... órái. Kinek mennyi jut...

A be nem fejezett mondat lassan hal el a néma csendben.

Lilly Marsh fájdalmas tekintettel néz előre... helyesebben valahová messzire, tán egy távoli, elveszített boldogság felé. Csodálatos szeme teljesen betölti a kivetítőt. Aztán egy halvány mosoly jelenik meg szája szegletében, hogy utána – tán – a remény boldogsága áradjon szét az arcán, ahogy a kamera mind többet mutat a művésznőből. Igen, ez már az, amiről az előbb beszélt: a bennünk születő boldogság pillanatai...

„Kicsim!

 Bennem éltél, benned hittem,

 Szívem alatt szerettelek...”

Eric Manson finom zongorajátéka tökéletes harmóniában kíséri Lilly Marsh énekét. Noha nem lehet kétségbe vonni a díva szavait, miszerint vannak olyan pillanatok, amit csak a nők ismernek, a zongorista rácáfolni látszik erre.

De nem, mégsem! Lilly hangja mellett...?! Ahogy „beszél” a benne születő csodához... Szólítgatja, becézi... Szinte halljuk a magzat szíve dobbanását! Igen, áldott állapot! Ha még valaki nem tudta, hogy mit jelent, áldott állapot... hogy mitől áldott egy asszonynak, a megfoghatatlan... Lillyvel átélhetővé válik a teremtés csodája.

Kicsim! – kiálltja közben magában Lilly Marsh túláradó boldogsággal. – Itt vagy? – kérdi szinte eufórikus állapotban, amint a kis vörös boszorkány feltűnik a távolban. Majd egyre közelebbről látja a huncut mosolyt az arcán, ahogy szalad feléje... Mit szalad, repül, hogy mindjárt érezze bársonyos ölelését... De nem! Azt sohasem érezhette, addig sosem tartott a vízió! Tehát megint, megint oda a „talán most” ezerszer elvetélt reménye!

Szinte egyszerre rándul görcsbe a nézők szíve, amikor a mindent átható öröm sugárzását a mérhetetlen fájdalom törli le a díva arcáról. Könny nélkül sírnak Lilly Marsh szemei, amelyek ismét betöltik a hatalmas kivetítőt.

„Kicsim!

Nem lehet, hogy elhagytál,

Hogy szívem alatt meghaltál!”

Szívbemarkoló a mélységes fájdalom és az első könnycsepp Lilly Marsh „halott” arcán. Nem törli le, hagyja, hogy végigfolyjon...

Hol vagy Kicsim! – sír befelé a tovatűnt boldogság után.

Aztán újabb könnycsepp, most a bal szeméből... Eric Manson szuggesztív játéka csak fokozza a drámát. A hatás leírhatatlan... minden egyes hang újabb és újabb szívfájdalom. És közben Lilly néma kiáltása, amiben miden elvetélt asszony sírása visszhangzik. Hol van a fájdalom határa? És azé a fájdalomé, amit már nem lehet elviselni? Létezik ilyen egyáltalán? És megváltás? Létezik megváltás? Előbb csak kérdezi a díva tekintete, majd mintha megerősítené, hogy van remény... Kell, hogy legyen remény... Igen, kell, hogy legyen! Ez a biztatás csendül ki a hangjából, amelyben egyszerre vibrál a keserűség és az ébredő remény felsejlő boldogsága, amikor és ahogy megszólítja elvesztett gyermekét:

„Kicsim!”

Ez az egyetlen szó hitet ad! Lilly Marsh egyetlen szava... Benne minden anya bizonyossága, akik soha nem hiszik el, hogy a szívük alatt születő csoda a semmibe veszhetett...

 „Mégis, valahol bennem élsz,

 Érzem, hogy egyszer visszatérsz!”

Lilly Marsh tekintete az égnek feszül, mintha onnan akarna bizonyosságot, visszaigazolást, hogy nem alaptalan a remény. Az arcán megcsillanó könnycsepp is egyszerre a fájdalom és a bizakodás jele, a gyász és bízva bízott öröm könnycseppje. A díva lassan lehajtja fejét... a közönség néma áhítattal nézi a színpadot, a kivetítőt.

Aztán valami felszakad, valahonnan nagyon mélyről... Nincs két egyforma taps! Ez a mostani sem hasonlít egyikhez sem a ma estiek közül. Máshogy szól a fájdalomé és az örömé, a gyászé és a születésé, a lemondásé és a reményé... Hát még az – mint a mostani –, amelyikben egyszerre benne van valamennyi!

A dívához egyelőre nem jut el a közönség elismerő tapsa, az induló ováció meg a „Hogy volt, hogy volt!” Belül csönd van... semmi boldogság, hogy: „Megcsináltad, Lilly!” Sőt! Már érzi, hogy kezdődik... A veszteség mindent elsöprő fájdalma...

A kivetítőn közben a már fényárban úszó nézőtér, az élménytől, a megélt katarzistól átszellemült arcok...

Lilly Marsh válla megrázkódik, segélykérőn néz fel, hogy valaki... Aztán hirtelen:

– Kicsim! – síkit fel. Érzi, tudja, hogy bekövetkezett, amitől félt... Nincs kétsége afelől, hogy megőrült. „De kit érdekel?!” – gondolja. A lényeg, hogy itt van! És igen... Az a kócos, vörös kis boszorkány... szinte csak egy karnyújtásnyira...! És nem úgy, mint az előbb, meg eddig mindig... hogy valahol a semmiben, a semmiből... hogy egyszerre megfogható és megfoghatatlan! Most itt, a színpad előtt mosolyog, miközben egy plüssállatkát nyújtogat feléje!

Nem lehet! – mondja magában. – Nem lehet! – sírja befelé. És mégis:

– Kicsim, gyere Kicsim! – kacagja sírva, és már hajol le a színpadról, hogy elérje. Hirtelen egyensúlyát vesztve meginog, már érzi is, hogy zuhan a mélybe, amikor a jól ismert kezek megragadják és a magasba emelik, vissza a színpadra. – Alex, ó, Alex! A Kicsim, az én Kicsim! – mutat le a kis vörös boszorkányra, aki ugyancsak megrémült az elébb, ahogy Lilly majdnem ráesett.

– Igenis, Hercegnőm! – kiáltja az óriás, és egy ugrással a kislány mellett terem, és máris a színpadra emeli a mosolygó teremtést, aki megszeppenve néz Lillyre.

A díva sem mer mozdulni, megszólalni pláne nem... nehogy véget érjen az álom… vagy látomás... –: „Ha őrület, az sem érdekes! Ha ez az ára! És olyan jó!”

– Lilly! – szólal meg a kislány, és a sztár felé nyújtja ajándékát.

– Kicsim! – szakad fel a dívából a „Lesz, ami lesz!” bátorsága. – Kicsim! – kiáltja sírva, és széttárja karját. Alig van ideje leguggolni, hogy elkapja a felé repülő kislányt. – Kicsim! – És öleli... és hagyja, hogy a kis vörös boszorkány karja ráfonódjék, hogy szorítsa... majd’ megfojtsa.

A közönség előbb értetlenül nézi a jelenetet, aztán ismét, ma este sokadszor kitör a tapsvihar, amiről Lilly Marsh természetesen mit sem tud. Se lát, se hall a boldogságtól.

– Kicsim! – hajtogatja megszállottan. – Az én drága-drága Kicsim! – és táncol a kis vörös boszorkánnyal.

– Lilly! Ezt neked hoztam, mert szeretlek! – súgja a kislány a díva fülébe.

– Én is szeretlek, Kicsim! – feleli az énekesnő.

Lilly Marsh azt sem vette észre, hogy mindenki ott van már körülötte. Alex után először a „Kapitány” rohant a színpadra, majd Debra és a Radford-házaspár... Ők is azt hitték, hogy idegösszeomlás... hogy bekövetkezett, amitől ők is féltek. De, amikor meglátták a kis vörös boszorkányt Alex kezében...

– Lilly, drágám, rendben vagy? – kérdi halkan Jane Moore.

– Hát persze!!! Lehetnék ennél jobban??? – feleli túláradó boldogsággal a hangjában a díva.

– Hogy hívnak, édesem?– kérdi a kislánytól Debra.

– Kicsim! – vágja rá Lilly.

– Sally! – mosolyog a huncut kis vörös.

– Lilly! Ne haragudj, drágám, de vissza kellene adni a kislányt az anyukájának! – figyelmezteti a sztárt suttogva Miss Moore, és a színpad előtt kedvesen integető csínos nőre mutat. – Aztán még találkoztok majd sokszor! Elintézem! Ígérem!

Lilly Marsh most érti meg, helyesebben szólva kezdi megérteni, hogy mi is történt, történhetett. „De hát ilyen nincs, ilyen nem lehet!” – gondolja. – Pont olyan, amilyennek álmodtam! Mint a Kicsim! Az is, az én Kicsim! – mondja.

– Drágám, akkor is vissza kell adnod az anyukájának! – súgja a „Kapitány”.

Lilly Marsh megcsókolja Sallyt, aztán még egyszer, meg még… majd óvatosan leteszi.

– Kicsim! Köszönöm szépen az ajándékot! – mondja neki, közben folynak a könnyei.

– Szívesen, Lilly! – feleli kissé selypítve, és ő is megcsókolja a dívát, aki már ott térdel előtte.

– Én is szeretnék adni neked valamilyen ajándékot! De hát... mit is? Nem számítottam, hogy... De igen! – mondja, és már kapcsolja is ki az arányláncot a nyakában.

– Köszi! … Köszönöm szépen! – illetődik meg a kislány.

– Ugye találkozunk még? – kérdi könnyes szemmel a díva. – Ugye megígéred?

– Igen! – súgja a sztár fülébe Sally, és már ő is pityereg.

– Szeretlek, Kicsim! Menj, kérlek... vár az anyukád! – mutat a színpad előtt mosolygó nőre a művésznő.

– A Mami meghalt... – szakad fel a sírás a kislányból.

– De hát... ő?! – csodálkozik a díva a lenti nőre mutatva ismét.

– Ő Ann, a nagynéném…

A fiatal nő közben már két kézzel nyúl Sallyért, aki sírva omlik a karjaiba.

– Szeretlek, Lilly! – fordul vissza egy pillanatra, amint elindulnak kifelé.

– Én is, Kicsim! – kiált utána Lilly Marsh, de már alig látja a színpadot megszálló riporterek és operatőrök hadától, akik, ki tudja, hogy kerültek be.

– Mi történt, Lilly?

– Ki ez a kislány, Miss Marsh?

– Nyilatkozzon művésznő, az olvasóink tudni szeretnék...

A kérdések vég nélkül záporoznak a sztárra, aki az emberek gyűrűjében már szinte levegőt sem kap.

– Alex! – kiáltja könyörögve.

– Igen, Hercegnőm! – feleli a testőr, és már ragadja is ki a tömegből. Trevor keze jár, mint a cséphadaró, hogy utat vágjon a meneküléshez.

– Ne engem! A Kicsimet! – zokogja a díva. – Menjetek utánuk... nem fogom megtalálni. A címét, a nevét!

– Majd én! – feleli a „Kapitány”. – Gyere Debra! Gyorsan! Arra! ... Vigyázz, ki ne törd a nyakad! – figyelmezeti barátnőjét, aki már ugrik is le a színpadról.

* * *

Lilly Marsh először, mint egy zsinórjaitól megszabadult marionett bábú omlik az öltözői kanapéra, magába roskadtan mered a földre. Hirtelen ideges vibrálás fut végig a testén. Jobb kezével vadul túr előreomló hajába. Aztán felkapja a fejét, tekintetét az égre szegezi és felsír:

– Add vissza uram, ha mindig elvetted... legalább most! – zokogja. – Miért, mondd miért... ha most is elveszed?  – Szinte eszelős tekintettel néz a sírással küszködő Sue-ra, aki maga sem tudja, hogy mi történik, azt meg még úgy se, hogyan segítsen barátnőjén. – Sue! Ugye megőrültem? – kérdi Lilly elgyötörten. – Csak álom, megint csak álom... hiszen nem lehet... pont olyan...!

– Nem álmodtad, drágám! – szorítja magához a dívát az újságírónő. – Itt volt... tényleg itt volt!

– Tudom, hogy... nem, nem lehet... Megőrültem!

– Nem… dehogyis, drágám! Ha igen, akkor én is, meg mindnyájan!

– Igen? – néz értetlenül Lilly Marsh.

– Nem, dehogy! Itt volt, én is láttam! – magyarázza élénk mozdulatokkal kísérve a hajdani tévésztár.

– Ugye?! ... Nem, nem lehet! ... Ilyen nincs! Hogy pont úgy... a vörös bozontja, a zöldes szeme, az ezerszer látott huncut mosoly... Csak álom... nem lehet! … Vagy mégis?! Sue! Csípj meg, hogy nem álmodom!

– Jaj, ne haragudj! – kiált fel Mrs. Radford, mert maga is megretten, mekkora erővel csípett barátnője karjába, hogy meggyőzze, nem álmodik. Lillynek azonban a szeme sem rebben.

– Akkor nem álom! Hát mégse álom, amely véget ér! – mondja, és ragyog az örömtől. Szemei vidáman csillognak. – Ó, Istenem, hát mégis! – sóhajt egy hatalmasat, aztán egyetlen pillanat alatt a fájdalom törli le arcáról az előbbi eufória mosolyát. – De hát most is... Sue, most is... most is elveszítettem! ... Pedig azt mondta, hogy szeret! ... Még most is hallom, ahogy a fülembe súgta: „Szeretlek,Lilly!” – A sztár vállai már megint rázkódnak a zokogástól. – Most is elveszítettem! Mint mindig... mégiscsak álom, rossz álom! ... Dehogy, dehogy... csodás álom, csak a vége... mindig a vége... Rossz álom... a csodás álom rossz vége!

– Nem rossz álom, édesem! – öleli a dívát a barátnője. – Csodás valóság! Hihetetlen valóság, édesem! Létezik, itt volt... ott a karjaidban...

– Álom, csak álom... a képzeletem gonosz játéka... – feleli zavarodott lemondással Lilly Marsh. – Jane! – szólítja a „Kapitányt”. – Jane! Hol vagy, Jane?

– Elrohant Sally után, ahogy akartad! – magyarázza Cliff. – Te mondtad, hogy hozzák vissza... Debra is... Mindketten... ugrottak azonnal! Talán már utol is érték, lehet, hogy már jönnek is.

– Álom, megint a gonosz álom... – aztán döbbenten emeli fel a bal kezét. – De hisz… – nevet fel – de hisz ezt tőle kaptam! Az én drága Kicsim ajándéka! – kacagja, közben a görcsösen szorongatott kis plüssmacit mutatja a körülötte állóknak. – Ezt tőle kaptam! Látjátok?! Az én Kicsimtől!

– Látod, Lilly… látod, hogy nem álom! – derül fel Mrs. Radford is. – Ugye, drágám?! Hát megmondtuk! Itt volt, létezik... és Jane visszahozza… ha valaki, akkor Jane visszahozza. Ismét a karjaidba zárhatod.

– A nagynénje, ugye azt mondta... hogy a nagynénje?! – kérdi izgatott reménykedéssel a hangjában a művésznő.

– Igen! Ann... ha jól emlékszem! – feleli Sue.

– Ann! Igen, azt mondta, hogy Ann! – erősíti meg Trevor.

– Meg azt is, hogy meghalt az anyukája! – teszi hozzá Cliff Radford.

– „A mami meghalt...” Igen, azt mondta, már emlékszem! – ugrik be az énekesnőnek.

– Igen, Lilly! Én is hallottam! – bizonygatja az újságírónő a kanapéról felpattanó dívának. – „A mami meghalt...” Igen, pontosan így...

– Ó, Kicsim! ... Micsoda tragédia, egy csöpp lány... Micsoda tragédia! – hajtogatja idegesen, közben fel s alá járkál. – Miért Uram, miért? – néz fel ismét az ég felé. – Szegény Kicsim! ... Én sem érdemeltem Uram ekkora büntetést, pedig én tényleg... igen, ahogy éltem! De akkor sem érdemeltem, hogy... De a Kicsim, az én drága Kicsim! Egy ártatlan gyerek...!

– Nyugodj meg Lilly, csillapodj, kérlek! – karolja át Sue, a megint egyre idegesebb énekesnőt.

– „A mami meghalt!” … Hallottad, Uram? Láttad közben a szemét, Uram? … Miért? – kérdi vádlón a díva.

– Nyugodj meg, drágám, nyugodj meg! – kérleli Mrs. Radford.

– Hercegnőm! Elmúlt... elmúlik a fájdalom! – hajol a művésznőhöz Alex Jordan.

– Igen, elmúlik, az övé is, a tiéd is! – próbálja vigasztalni a másik testőr is.

– Az enyém? – csattan fel a díva. – Soha, soha! … Hogy az én Kicsimet elfelejtsem...?! Soha!!! … És amíg emlékszem, addig a fájdalom se múlik! … És az övé sem! Hát nem hallottátok hogyan mondta... milyen mély fájdalom érződött a vékonyka hangjában?! A mami...

– De lassan csillapodik majd... idővel... – próbál reményt ébreszteni a dívában az újságírónő.

– Jane! Hol van Jane? Hol van ennyi ideig? – tördeli kezét Lilly Marsh. – Nem találják! – sejlik fel benne a szomorú lehetőség. – Nem? Ugye lehet... hogy nem?

– Hát – kezdi félénken Cliff Radford –, sajnos nincs kizárva, hogy most azonnal nem... szóval, hogy... talán nem érték utol őket... De megtaláljuk... biztosan, megígérem!

– Hát mégis… lehet, hogy megint elveszítem?

– Nem, Lilly hidd el, hogy nem! – feleli határozottan Sue. – Figyelj ide, drágám! Százan is lefotózták, ahogy a karjaidban... Meg ahogy átölelt, miután a nyakláncodat... Az összes lap lehozza! Minden címlapon ti lesztek!

– Igen! – csatlakozik hitveséhez Cliff. – Igen... ha másként nem... a média... az újságok! Te is tudod, hogy az újságírók mindent kinyomoznak!

– Meg felhívást teszünk közzé, hogy jelentkezzen! Csinálunk egy tévéműsort, együtt! Jó, drágám? – sorolja a lehetőségeket az egykori tévésztár. – Csak kiválasztod a csatornát… A többi az én dolgom!

– Gondolod? – kezd bizakodni Lilly Marsh.

– De még az sem biztos, hogy Debráék nem találják... Tudod milyen Debra is... ha rólad van szó! – emlékezteti Hercegnőjét Alex Jordan.

– Jönnek Jane-ék... – szól közbe Trevor. – De csak ketten! – teszi hozzá gyorsan, nem akarván hiú reményeket kelteni a sztárban.

– Ez még nem jelent semmit! Hidd el, drágám! – vigasztalja Sue előre a fátyolos szemű művésznőt.

– Sajnos! – kiáltja az ajtóból a „Kapitány”, és tehetetlenül tárja szét karját. – De hát ekkora tömegben!

– Tudtam! – nyögi Lilly Marsh.

– Semmi „Tudtam!”, Lilly! Elő fogom keríteni! Érted? Elő fogom keríteni! … Nézz ide, a szemembe! – szinte hipnotikus erővel keresi a díva tekintetét. – Ismersz? Ismersz!

– Igen, ismerlek!

– Volt olyan, amit megígértem neked, és nem teljesítettem?

– Nem... – sírja reménykedve Lilly Marsh. – De az én Kicsim...

– Megtaláljuk! Te is tudod, hogy megtaláljuk! Mindenki segít...

– Hát én is ezt magyaráztam az előbb! – fordul a „Kapitányhoz” Sue.

– Mindenkit mozgósítunk! Megtaláljuk! – hipnotizálja tovább az énekesnőt Miss Moore. – Szeretném hallani... tőled hallani, hogy megtaláljuk!

– Meg...ta... – csuklik el először a díva hangja, aztán egy nagy sóhaj után:– Megtaláljuk!

– Csak annyit kell, hogy mondj a tévében... vagy az újságíróknak, hogy írják meg az üzeneted: „Várlak, Kicsim!” – Most Debra szuggerálja barátnőjét. – Hallottam, ahogy mondta: „Lilly, szeretlek!” Csak annyit kell, hogy üzenj: „Várlak Kicsim!” És eljön! … Akkor is eljött, amikor nem hívtad! Ó, drágám... meglátod...

– Lilly, itt az alkalom, hiszen a sajtótájékoztató... – javasolja a „Kapitány”.

– Nem, neeem! Most nem! – tiltakozik erőteljesen a sztár. – Képtelen vagyok kimenni! Sajnálom!

– De hát... ha annyira fontos... és hát tudom, hogy annyira fontos... akkor ki kell állnod... – igyekszik meggyőzi Lillyt a menedzser.

– Most nem bírom! Nem… biztosan... Még ha beérnék annyival, hogy csak elmondom... De, nem... Most nem tudnék válaszolni a kérdéseikre!

– Édesem, megígértük! – győzködi tovább Jane. – Megígértük! És neked is fontos!

– Szerintem is hagyjuk! – csatlakozik Lillyhez az újságírónő. – Majd én kimegyek és elmondom, hogy most nincs olyan állapotban...

– És mit mondasz, mi bajom van?

– És arra a kérdésre, hogy mi volt ez? Mármint a végén… – érdeklődik a „Kapitány”. – Hogy ki volt? Meg miért szólította Lilly Kicsimnek, ahogy a dalban is?

– Tartsunk holnap délben egy sajtótájékoztatót! Erre hivatkozva türelmet kérek – veti fel Sue. – Holnap... az jó mindenkinek, nem?

– Neeem… – feleli kissé bizonytalanul a díva.

– Mert? – néz rá kérdőn a menedzser.

– Hát a kötözés... – hangzik a szégyellős válasz.

– Ó, hát persze: James! – szalad ki Debra száján.

– Az előbb még „Kicsim...!” meg akárhonnan is, de azonnal... most meg „James!” – mérgelődik a „Kapitány”. De Lilly pillantása azonnal meghátrálásra készteti. – Végül is hát... felőlem?! … Még jobb is, addig mindent végiggondolunk!

– Most annyit mondanék a végével kapcsolatban – kezdi Sue –, hogy a dal kapcsán... fájdalmas emlékek, aztán ennek a kislánynak a megjelenése... Hogy Sally... ugye jól mondom? Sally?! … Na, szóval Sally olyan érzéseket váltott ki... merthogy egy ilyen kislányról álmodtál! Szerintem ezt megmondhatjuk... Én is ezt fogom megírni... hiszen amit eddig... abban is pontosan ilyen kis csajszit festettem le. Ilyenről meséltél, nem?

– Igen! Pontosan ilyenről! … Felőlem, mehet! … De a sajtótájékoztató nem délben, hanem mondjuk, háromkor – javasolja a sztár. – Jane?

– Igen?

– Szerinted is oké? – néz rá a díva.

– Oké, persze.

– Akkor, megyek a „kedves” kollégák közé! – áll fel Sue. – Tehát: holnap háromkor! És a lemez? Hiszen arról volt szó, hogy már kaphatnak...

– Holnap nyitástól a boltokban... ahogy eredetileg is... – feleli a „Kapitány”. – A tiszteletpéldányok holnap a sajtótájékoztatón!

– Gyorsan végzek! – mondja Mrs. Radford, aztán Lillyhez fordul. – Utána megbeszéljük drágám, hogy mit és hogyan... a cikkembe... Tudod?! Le kell adnom, ha azt akarjuk, hogy már holnap reggel... Legalább abban olvashassák a rajongóid, hogy mi is történt! Az igazat! Mert a többi úgyis rémálom lesz... Lelki szemeim előtt már látom is a címlapokat!

– Hát... azokra jobb nem gondolni! – sopánkodik Miss Moore, hosszú fekete haját igazgatva, miközben Sue kisiet az öltözőből. – Persze mi is hibásak vagyunk, hiszen semmit sem mondunk nekik... akkor meg, mit írjanak...

– Hát én nem! Hiába is nézel így rám! Jane... megértheted! – indulatoskodik Lilly Marsh, majd durcásan visszahuppan a kanapéra.

– Miért, hogy nézek? Aggódva! És igenis megértelek! Csak mondtam... De megértelek, abszolút! – bizonygatja a menedzser. – Ezt a James-dolgot azonban nem értem...

– Én sem! – vágja rá a díva. – Úgyhogy nem csodálkozom...

– Nem értitek meg egymást. Valami ilyesmit mondtál, nem?

– Hát nem... illetve de! Azaz azt mondtam... Úgy tűnik, hogy nem értjük meg egymást – mondja elhaló hangon a díva.

– De már a holnapi találkozás a legfontosabb! – méltatlankodik és értetlenkedik egyszerre Jane Moore.

– Ez nem igaz, a Kicsim a legfontosabb! A Kicsim!

– És mégse vállaltad a sajtótájékoztatót, hogy minél előbb... Jó, jó... megértelek, hogy most nem vagy olyan lelkiállapotban! – visszakozik a „Kapitány”. – De a holnapi sajtótájékoztatót is elhalasztanád, ha a drágalátos Jamesed úgy kívánná.

– És miért kívánná? – vág vissza a művésznő, miközben az Alex által odanyújtott ásványvízzel ügyetlenkedik. Egy kézzel, mert a plüssmacitól egy pillanatra meg nem válna.

– Majd én! – könyörül meg rajta a testőr, és már tekeri is le a kupakot.

– Köszönöm, Alex! – mondja Lilly, és nagyot húz a palackból. – Na, szóval... miért kívánná... James? – szegezi a kérdést Miss Moore-nak. – Abban is csak reménykedik, hogy bemegyek holnap! … Már ha egyáltalán reménykedik ilyesmiben! – teszi hozzá a saját gondolatától meglepetten.

– Akkor pláne nem értem! – mered rá Jane. – Akkor mi a fészkes fenének... ha nem vagy biztos benne?

– Én igen! – szól közbe Alex Jordan.

– Te igen? Mit te igen? – hüledezik a „Kapitány”.

– Már mondtam, hogy úgy meg volt zuhanva a pasi, amikor kiszállt a limóból... Engem nem törne össze jobban, ha a Hercegnőm kiadná az utamat! – szögezi le a testőr határozottan, hogy aztán azonnal exkuzálja is magát: – Na jó... ezt csak úgy szimbolikusan... hogy jelezzem: padlón van a doki!

– Vagy nem... – mélázik el a díva. – Megsértődött...

– Megsértődött? – lepődik meg Debra, és átül a közelebbi fotelba. – Megsértetted? Te?

– Tulajdonképpen igen… bár nem... Azaz közvetve!

– Hát ez tényleg bonyolult kapcsolat! – gúnyolódik szelíden Jane.

– Megsértődött! – fogalmaz határozottan Lilly Marsh. – Ez a helyes kifejezés, mert nem akartam megbántani... Igaz, mégis megbántottam!

– De jó, hogy nem lettem pszichiáter! – nevet fel önkéntelenül Cliff Radford. – Főleg nem a tiéd!

– Ó, igazán kedves vagy! – csattan fel az énekesnő. – Azt se tudod, hogy miről van szó...

– Hát ezért mondtam! Hogy tudnék segíteni... mit ér a legfelkészültebb pszichiáter is, ha abból kell kiindulnia, amit mondasz: hogy igen, de nem... pedig, hogy ámbár... talán mégse azaz hogy... én aztán nem, pedig ő se! Szegény jó Freud-tata, hogy ezt nem érhette meg...

– Tudod mit, teszek a lélek kungfusaira!

– Akkor ezennel minden rendben! Mégiscsak hatásos volt a terápiám! – büszkélkedi a harcművész.

– Jaj de vicces! – cüncögi a díva. – Megsértődött, holott én nem akartam megbántani... Félreértett, azt hitte, hogy van valakim... Én meg rávágtam, hogy nincs senkim, hogy nem vagyok szerelmes. Hát ez esett neki rosszul!

– Ó, egyem az érzékeny lelkét! – adja a megértőt Debra. – Hát azt hitte, hogy fülig bele vagy zúgva... az ellenállhatatlan jó modorába...

– Debra! – tiltakozik Lilly Marsh.

– De miért? Hát nincs igazam? – kérdi a szőke lány egyszerre mindenkitől. – Mégis, mit képzel? Szeretem az ilyen pasikat, merthogy ő sebész, meg...

– Édesem, ne légy igazságtalan! – kéri az énekesnő.

– Szerintem joggal hihette, hogy tetszik Lillynek. Te is láthattad – fordul Debrához a „Kapitány” –, hogy milyen állapotban került elő már az első...

– Milyen állapotban vagyok... voltam?

– Megváltoztál, édesem! Kivirultál... meg ilyenek...Magadhoz ölelted még a bulvársajtót is! Jogosan hihették, hogy elment az eszed!

– Ezt szeretem benned Jane, ezt az őszinteséget!

– Most mit kellene mondanom? Hmmm? Mit, amikor az első percben ez volt a véleményem... Nincs is itt probléma, illetve nem lenne... Szerelmes vagy, nagyszerű! Én örülnék neki a legjobban... hogy végre... mert megérdemled, hogy egy rendes fickó… – magyarázza Miss Moore hosszasan. – Csakhogy nekem nem tetszett a modora! Igaz, én nem voltam bent a műtőben... Tehát elfogadom, amit mondasz... De ma mégis összetörten jöttél...

– Mondtam, hogy félreértett... De ez még nem jelenti azt, hogy...

– Oké-oké! De akkor miért voltál úgy összetörve? Hmmm?

– Nem olyan egyszerű, Jane! Nem olyan... Vonzó... vonzódom hozzá, és szerintem ő is hozzám... Különben nem akadt volna ki attól, hogy nincs senkim… hogy nem vagyok szerelmes! Vagyishogy belé sem… – ő legalábbis úgy vette! Pedig… Mint egy kisfiú...!

– Ó, Lilly! Először mindegyik olyan aranyos... kisfiú! – mondja a „Kapitány” meggyőződéssel. – Aztán hipp-hopp nagyfiúk lesznek... meg kevésbé aranyosak...

– Köszönöm... a gyengébbik nem nevében is! – szólal meg játékos sértődöttséggel Cliff Radford.

– Ugyan, hagyd csak barátom! – csatlakozik sírós hangon Alex Jordan. – Hát mi vagyunk azok a kevésbé aranyos nagyfiúk, akik tönkreteszik a szegény kislányokat!

– A jelenlévők mindig kivételek! – neveti el magát Jane Moore. – Meg ti egyébként is... mindig is... szóval benneteket imádunk! Igaz, lányok?

– Hát, ha nem így érzik... – mosolyog Debra.

– Ez van Jamesszel is! Ő is mindjárt félreértette... Aztán rögtön átment mártírba... Pont, mint ezek a nagy kisfiúk! – neveti el magát a végén a díva.

– Mártírkodás... azt nagyon értik! Az érzelmi zsarolás nagymesterei... – igyekszik megfejteni a titkot Debra. – Talán már genetikusan... öröklik...

– Az, mint a családi ezüstöt! – röhög közbe TrevorRaney.

– Meg a jó modort! – replikáz a szőke lány.

– Rám például, családi ezüst híján, csak az maradt! – húzza ki magát a másik testőr.

– Mintha Jamesnél tartottunk volna! – emlékezteti a társaságot a „Kapitány”. – Lilly?

– Hát csak ennyi... tulajdonképpen! Jól érzem magam a társaságában...

– Meg néha rosszul! – pontosít Debra.

– Megértjük egymást!

– Meg néha nem! – ellenkezik ezúttal Jane Moore.

– Egy hullámhosszon vagyunk!

– Ó, hogyne! Te is egyen, meg ő is egyen... Igaz, egy másikon! – következik ismét a szőke lány.

– Hát, ha úgyis mindent jobban tudtok...

– Azt nem állítjuk, csak ellenpontozzuk... hogy ne egyoldalúan... – szólal meg ismét Debra.

– Nem hiszem, hogy egyoldalúan... – gondolkodik el a díva. – Találkoznunk kell, már csak a tisztázás miatt is...

– Mint ma is!

– Tessék? – mered a „Kapitányra” az énekesnő.

– Ma mit tudtál megbeszélni vele?

– Alszik rá ő is, én is... – igyekszik meggyőző lenni Lilly Marsh. – Már eddig is, én legalábbis... de szerintem ő is! Meglepődnék, ha nem ezen filózott volna Clevelandig!

– Igaz, én még nem láttam közelről filozófust... szerelmes filozófust meg különösen nem, de ahogy a doktor kiszállt a kocsiból a reptéren! Lehet igazság abban, amit a Hercegnő mond – morfondírozik Alex Jordan.

– Meg is akart csókolni!

– Mint ahogy még néhány millió férfi... világszerte! – teszi hozzá azonnal a testőr.

– És, miért nem hagytad? – kíváncsiskodik Miss Curtis.

– Hát nem úgy, hogy... Csak úgy említette...

– Csak úgy említette? – lepődik meg Debra. – „Úgy megcsókolnálak…” Csak úgy mondta...? Ó, a tettek embere! És te? Te is csak úgy említetted neki, hogy most ne? Majd megemlítem, ha igen?

– Muszáj mindenből gúnyt űznöd, édesem?

– Nem, csak nem értem! Ha én férfi lennék... nem említeném... hanem megpróbálnám!

– Éreztem, hogy szerette volna!

– De megemlítetted, hogy te nem!

– Félreértett és belegabalyodott... Magyaráztam neki, de hiába... mint most neked! És tudom, hogy szeretsz, te is tudod, hogy én is... Ilyen egyszerű ez!

– Remélem, a dokinak is! – nevet közbe Alex Jordan.

– Holnap kiderül! – feleli meggyőződéssel a díva, majd témát vált. – Cliff! Nem kellene megnézni, hogy mi van Sue-val?

– Nem! – hallatszik az ajtóból. – Itt vagyok! Élek, bár nem voltam biztos benne, hogy megúszom! Tényleg szét akartak szedni... Igazad volt drágám, hogy nem vállaltad – mondja Lilly Marshnak az újságírónő.

– Mi volt? – érdeklődik a „Kapitány”.

– Ha nem haragszol, nem mondom végig! Sally volt a központi téma!

– Nem meglepő! – bólogat a menedzser.

– A legaranyosabb verzió az volt, hogy megrendeztük az egészet!

– Miii? – szörnyülködik Debra.

– Bizony-bizony!

– És mi volt ebben a „legaranyosabb”? – Látszik a világsztáron, hogy nagyon mérges. – Az én Kicsim tabu nekik! Vegyék tudomásul!

– Ezt majd holnap... személyesen is elmondhatod nekik! És akkor igazán segítőkészek lesznek, hogy megtaláljuk Sallyt! – próbálja csitítani Miss Moore. – Szükségünk van a segítségükre.

– De azért az arcátlanságnak is van határa! – feleli az újságírónő. – Mondtam is nekik... persze finomabban, hogy méltatlan ez a gyanúsítás, különösen akkor, amikor egy dráma játszódott le a színpadon. Nem akarom áltatni magunkat, de talán volt, aki megértette.

– Reggel kiderül. Bár neked lenne igazad! – reménykedik Debra Curtis. – Alex, hajnalban tűzünk a lapokért!

– Én már a neten körülnézek, az online kiadások... – türelmetlenkedik a testőr.

– Hát akkor… megyek is! – kapja fel táskáját Mrs. Radford. – Ahhoz, hogy legyen, mit olvasni... előbb meg is kell írni azokat a cikkeket! – Csókollak benneteket, drágáim! – mondja, de csak Lilly Marshot öleli meg. – Cliff, a kocsiban megírom gyorsan... A fotók? Mike megcsinálta, amit megbeszéltünk?

– Már át is lőtte a szerkesztőségbe!

– Reggel átugrunk! Sziasztok, drágáim! – búcsúzik még egyszer Sue.

– Csáó! – köszön el a közismert távol-keleti kifejezéssel Cliff Radford is.

– Nekünk is szedelőzködnünk kellene, nem? – néz a „Kapitányra” a díva.

– És a buli? Mindenki erre vár kint! – feleli Jane. – Hogy a sajtót lemondtad, az oké! De velük nem teheted meg! Szerintem legalábbis nem! Vagy olyan rosszul vagy?

– Igaza van Jane-nek! – helyesel Debra, miközben már Lilly táskáit rakja sorba. – Jobb is, ha egy kicsit kikapcsolódsz, kiadod magadból a feszültséget... Nem rágódhatsz Sallyn, amíg elő nem kerítjük!

– Most éppen te hozod szóba! Végül is, igazad van... – egyezik bele elég bizonytalanul az énekesnő. – Át kellene öltöznöm, hogy mégse így…!

– Miért? Elegáns vagy! – méri végig a „Kapitány”. – A sminkedet persze rendbe kell hozni! – teszi hozzá, miközben az ajtóhoz megy, amelyik a szomszéd öltözőbe nyílik, és átszól: – Kate, légy szíves! Valami szolidat, Lillyre!

– Maximum két óra – jelenti ki hirtelen Lilly Marsh. – Annyira azért nem vagyok jó kedvemben, hogy hajnalig ropjam. Kik jönnek még a csapaton kívül? – kérdi a sminkes kezét óvatosan félretolva, aki már sietős mozdulatokkal igyekszik eltűntetni a rendkívüli este nyomait a sztár arcáról.

– Csak barátok...

– Tehát újságíró egy szál se? … Fogadjunk, hogy még jó néhányan itt ólálkodnak! – aggódik a művésznő.

– Semmit sem látnak, tudod, hogy a limuzin ablakai... – nyugtatja hercegnőjét Alex Jordan. – Ha pedig követnek, hát követnek... Be nem tudnak jönni utánunk, a szálloda biztonsági szolgálata... A nagytermet pedig teljesen körülzárják!

– Meg különben sem kell foglalkozni velük, ha mégis...! Fotóztak már eleget, sosem voltál oda értük – emlékezteti védencét Jane Moore. – A kérdésekre pedig nem kell reagálni!

– Jane, mit gondolsz? Mikor lehet megtudni valamit... Szerinted, mikor találkozhatom az én Kicsimmel? – tér vissza a díva váratlanul Sallyre.

– Ugye nem akarod percre pontosan tudni? – kérdez vissza a menedzser. – Hogy őszinte legyek, semmiféle kegyes hazugságra nem vagyok hajlandó. Mindent megteszünk! Ennyit ígérhetek, ennél többet nem, akárhányszor is kérded!

– Jó, csak persze... – kezdi Lilly Marsh. – Oké, megértelek! Kate, kész vagyok?

– Igen, drágám! És nagyon jó voltál, még nem is gratuláltam – mondja a kövérkés lány, és megszorítja a sztár karját, aki viszont azonnal átöleli és megcsókolja. – Olyan megható volt... annyit bőgtem, hogy utána egy órán át csak magamat renováltam, pedig a lányok is mind ott álltak sorban... hasonló okok miatt. Ó, Lilly... Istenem!

– De most istenien nézel ki, csak győzd majd levakarni magadról a pasikat... Főleg Andyre gondolok! – kacsint a lányra Miss Marsh.

– Ó, Andy! – tör föl a reménytelen sóhaj Kate-ből.

– Na, hagyjuk! Láttam, amit láttam... Tegnap a főpróba előtt ötször is odament hozzád, hogy még ezt Kate légy szíves, meg még...

– Kate-et nem láttátok? – kiált be ebben a pillanatban az ajtón Andy Glenn, majd igencsak elcsodálkozik a felcsattanó nevetésen. – Jaaa, itt vagy? – kérdi meglepetten, amit megpillantja a sminkest. – Csak azt akartam megkérdezni, hogy... szóval a mi kocsinkban van még egy szabad hely! Vagy...?

– Jó – feleli szelíd mosollyal a lány. – Lilly?

– Menj csak, drágám! És köszönöm!

– Hercegnőm, a hintó előállt! – szól be Andy feje fölött Alex Jordan.

* * *

Kicsim – Előszó helyett

Kicsim – első rész

Kicsim – második rész

Kicsim – harmadik rész

Kicsim – negyedik rész

Kicsim – ötödik rész