Lilly Marsh becsukta maga mögött az ajtót, aztán csak állt, mert úgy érezte, addig nincs baj, amíg nem szólalnak meg. A legnagyobb félreértéseket mindig a tisztázó szándékú szavak okozták közöttük. Bizonyára jót kacagott volna, ha tudja, hogy a sebész fejében is hasonló gondolatok motoszkáltak.

– Szervusz, James! – töri meg végül a csendet a díva. – Bocsánatot kérek a késésért, bár igazából nem késtem, csak a lányok a recepciónál... Szóval vannak azért itt olyanok, akik szeretnek – teszi hozzá saját maga legnagyobb meglepetésére.

– Szia, Lilly! – üdvözli a sebész kedvesen, és elengedi a füle mellett az énekesnő utolsó szavainak fura mellékzöngéjét. – Valóban vannak itt, akik szeretnek!

– De ugye nem rájuk gondolsz? – kérdi a sztár némi incselkedéssel a hangjában, a bulvárlapokra mutatva.

– Nem bizony! – feleli a férfi határozottan, ugyanakkor némi szégyenkezéssel. – Nem bírtam megállni, hogy... Szóval hogyha már nem jutottam el koncertedre, akkor legalább... Foglalj helyet, kérlek! – teszi hozzá kicsit idegesen, hogy csak késve kínálja hellyel a dívát.

– Köszönöm. James... ugye nem az újságokból akarsz megint megítélni?!

– Ugyan, nem… nem! Különben sem megítélni, hanem csak a kíváncsiság, hogy milyennek láttak – magyarázza az orvos, és helyet foglal az asztala mögött. – Megkínálhatlak egy teával vagy valami...

– Köszönöm, nem kérek semmit... ugye nem vendégségbe jöttem, hanem kötözésre – válaszolja Lilly, de legszívesebben leharapná a nyelvét. Nem érti ugyanis, mi az ördög bújt belé, hogy ismét meglehetősen csípős hangot üt meg a sebésszel szemben. Holott alig várta a találkozást.

– Nem vendégségbe... az tény, de akkor is szívesen látlak – feleli dr. Carson halkan. – Egyébként meg talán nem bűn, hogy érdekelt a koncert fogadtatása... Tisztában vagyok azzal, hogy nem tudod függetleníteni magad a cikkektől. Arra is gondoltam, hogy a megjelent tudósítások is befolyásolják, hogy milyen hangulatban érkezel... Visszatérve az előző kérdésedre: én pedig nem ezek alapján az írások akarlak... ahogy magad mondtad, megítélni. Egyébként meghallgatom majd az új lemezed, meg elmegyek a következő koncertedre... És Tüsi is beszámolt az élményeiről... Azt mondta, hogy elképesztő voltál! S mivel fontos számomra a véleménye, engedd meg, hogy szívből gratuláljak! Azt is mondta, hogy alaposan megríkattad, és soha nem felejti el a tegnap estét, amit tőled kapott... Maryvel még nem tudtam beszélni, de őt is kifaggatom majd... Tehát nem csak az újságokra hagyatkozom.

– Köszönöm szépen… Tüsinek is a dicséretet! Talán megbocsátja, hogy így említem.

– Neked?! Tegnap este óta mindent! Mondom, hogy el van ájulva tőled. Eddig is szeretett, most már egyenesen imád... Nem tudom, mi a titkod. Elmesélt mindent... és mégsem értem a csodát.

– Jaj, de kedves, igazán megható! – feleli a díva. – Hoztam ám ajándék CD-t! – mondja, és már veszi is ki a táskájából. – Szeretettel dr. James Carsonnak! – írja a tokra. – Ííígy ni, ez a tiéd! És köszönök mindent.

– Ez úgy hangzik, mintha búcsúznál! – sóhajt fel a férfi. – A lemezt köszönöm, de jobban örültem volna, ha Tüsinek dedikálod. Mégiscsak ő az első számú rajongód! Mit rajongód?!

– Nem is feledkeztem el róla! Neki külön szeretnék egyet, meg ezt a posztert… és ezt a pólót – mondja a sztár, és már rakja is ki az asztalra az ajándékokat. – Hogy írjam, úgy hogy Tüsinek...?

– Örülnék, ha megvárnád, szeretne veled találkozni mihamarabb! A tegnap este... Nem baj? Nem haragszol? Igyekszik... csak hát a csúcsforgalom, állítólag dugóba kerültek! … Ugye nem sietsz? – kérdi reménykedve, persze nem csak Tüsi miatt.

– Nem, nem, nem!

– ???

– Nem baj, nem haragszom, sőt! És végül: nem sietek. Lesz egy sajtótájékoztató, de addig még két órám van. Illetve az indulásig... oda is kell érni, ugyebár! … Persze hogy megvárom... szeretnék vele találkozni! Kíváncsi vagyok rá, alig várom! – mondja a díva mosolyogva. – Mégis kérnék inni… ásványvizet, ha szabad!

– Dr. Cars... – szól a megcsörrenő telefonba a sebész. – Szia! ... Várj egy pillanatra, légy szíves! Lilly, megkérlek, kukkants be a hűtőbe, ott… mögötted! Ha Evian jó lesz… – kéri meg a dívát, majd a telefonba folytatja: – Lilly bizony! És vár... és megvár! És meglepetés is vár, úgyhogy siess! ... Szia, Tüsi!

– Szia, aranyom! – kiáltja a sztár a telefonba messziről, majd óvatosan kortyol az ásványvízből.

– Nem túl hideg? A torkod…! – aggodalmaskodik a férfi a párás üveg láttán.

– Ez mindent kibír! – mutat a torkára az énekesnő. – Szerencsés vagyok! Vannak kollégák, akik levegőt is csak megfontoltan vesznek. Egyébként meg: a hideg legyen hideg, a forró meg forró… semmi langyosat nem tudok elviselni! – teszi hozzá a nő, olyan hangsúllyal, hogy mindkettőjük számára egyértelmű, hogy nem szimplán hőmérsékleti kérdésekről van szó.

– Tüsi először nem akarta elhinni, hogy itt vagy – kerüli meg a lényeget a sebész.

– Hát mondtad neki, hogy jövök, nem? Vagy nem miattam...? – csodálkozik Lilly Marsh, – Hoppá! Milyennek festettél le a lányod előtt, olyannak, aki nem tartja a szavát?

– Nem... dehogy! Csak hát... közbejöhet bármi, amilyen elfoglalt vagy…

– Azért van egy fontossági sorrend!

– Ja, hát igen, az egészség, azért mégiscsak...

– Azért talán csak nem vagyok életveszélyben? Tapasz le, tapasz fel...

– De én vagyok az orvosod!

– Nem, csak te láttál el, hozzád jöttem vissza... így természetes.

– Én mégsem csak egy tapasz le, tapasz fel kapcsolatnak tartom a köztünk lévő... – a folytatás azonban a semmibe vész. – A férfi maga is meglepődik ezen, a nő viszont szóvá is teszi:

– Hanem milyennek...? – Mélyen az orvos szemébe néz, talán onnan akarja kiolvasni a választ, amit Carson doktor nem mer, vagy nem tud kimondani. Mivel a különleges íriszdiagnosztika nem hoz egyértelmű eredményt, megismétli: – Hanem milyennek? … Légy szíves!

– Ahogy mondtam… nem olyan szimpla... – feleli a sebész határozatlanul. Látszik rajta, hogy még ezzel az álválasszal is alaposan megküzdött. Vagy inkább azzal, hogy ne azt mondja, amit a szíve diktálna. Aztán felderül a képe, mert felötlött benne a menekülés lehetősége. – Különben nem érdekelne a koncerted, meg hogy mit írnak róla... Rólad! … Egyébként meg egyáltalán nem olyan vészes az összkép, mint ahogy első látásra gondolná az ember!

– Nem? – kérdi tettetett meglepődéssel a hangjában Lilly Marsh.

– Nem – válaszol dr. Carson felszabadultan, hogy nem a legfontosabbról kell beszélnie. Igaz, benne van, hogy: „Akkor hol és mikor, meg hogyan...?” – Nem mert... igen, a címlapok alapján... Először földhöz is vágtam... Mert már az este beszéltem Tüsivel, aki a mennyországban érezte magát, repesett a boldogságtól... És akkor ezek – mutat a bulvárok kupacára – teljesen félremagyarázzák a dolgokat. Aztán némileg megbocsátottam nekik...

– Megbocsátottál? Ezeket nem lehet megbocsátani! – hördül fel a művésznő.

– Igen, megbocsátottam... némileg, ahogy mondtam – feleli öntudatosan és bátran. – Várj, légy szíves! – kéri a dívát, aki azonnal lecsapna a sebészre. – Hadd mondjam el, jó? Köszönöm! A második okkal kezdem. A Herald-beli cikket már a repülőn olvastam. Ugye az teljesen más, az az újságíró szinte teljes képet rajzol, hogy azt ne mondjam, együtt érez veled, meg ő titkokat is tud... hiszen neki nyilatkoztál! Nekik meg nem – magyarázza, és a végén a bulvárlapok felé bök az ujjával. Megelőzve a művésznőt, folytatja: – Tudom, hogy elmaradt a sajtótájékoztató... Meg is értem, hiszen a Heraldból kiderül. De a többi újságíró nem tudta...

Lilly Marsh azonban türelmetlenül félbeszakítja:

– Nem igaz, hogy nem tudtak semmit! Sue kiment hozzájuk...

– Sue? Ki az a Sue?

– A barátnőm, Sue Radford! Az ő cikkét olvastad a Heraldban.

– Ja, tényleg... azért… onnan volt olyan ismerős a neve…! – Szóval...

– Igen! Szóval elmondta nekik, hogy megrázott a találkozás azzal a kislánnyal, Sallyvel! Egyszerűen nem voltam se élő, se holt! Bár ez utóbbiban nem vagyok... illetve ott... meg akkor nem voltam biztos! Erre ezek jönnek az ilyen szeméttel... a címlapon... – elkeseredés és düh hallatszik ki a popcsillag hangjából. Szemében gyilkos fény villan. – Szemetek! Miért ilyen szemetek... velem?! … Előző nap még kimentem velük, leültünk a parkban... És már másnap... meg most is! Miért?!

– A címlapok szerintem is megbocsáthatatlanok! – szögezi le keményen az orvos. – Igen! Azt hittem, a szívem szakad meg, amikor megláttam őket a hazugságaikkal. – Elhallgat néhány másodpercre, közben feláll, Lilly mellé lép, majd az asztal szélére ülve megfogja az énekesnő kezét. – Igen, azt hittem, a szívem szakad meg, mert éreztem... sejtettem, hogy mit élhetsz át. Tudtam, hogy elolvasod, talán már el is olvastad. Nagyon sajnáltalak!

– Köszönöm... szépen! – néz fel dr. Carsonra az énekesnő. Valami különös élvezettel oldódik fel a férfi tekintetében. Szemeik hosszú kontaktusa elmondhatatlan boldogsággal tölti el, úgy érzi, a hideg futkos a hátán a gyönyörűségtől. – Talán ő is? – teszi fel magában a kérdést. – James, hihetek a szemednek? – vallatja gondolatban.

Közben dr. James Carsonis hasonló megindultsággal küszködik. Földöntúli boldogságot érez, ahogy elmerül a lány szemében. – Nem lehet, hogy másba szerelmes – cikázik át az agyán. – Nem is, hisz maga mondta, hogy senkibe. ... Vagyis… akkor belém se? – villan be a gondolat, de ezúttal nem lohasztja jókedvét… nem engedi. – Az nem lehet, a tekintete nem hazudik! – leli meg az igazolást a díva pillantásában. – Egyébként sem hazudik... maga mondta, hogy nem úgy gondolta... – monologizál magában. – Szólj már hozzá, James! – biztatja magát, amikor rádöbben, hogy Lillly nyilván arra vár... – Szólj már! – parancsol a belső hang, és végre engedelmeskedik: – Igen, csak a címlapokkal van a baj!

Hát ilyen nincs! – jajdul fel magában a világsztár. – A címlapokkal jön nekem, most... – szinte sír befelé.

Ilyen hülye nem lehetsz! – hüledezik saját gyávaságán az orvos is.

– Szóval csak... a címlapokkal van baj? – kérdi a díva, amiből az orvos is tisztán érti, hogy az ő gyávaságával is...

És valóban!

– Igen, mert bent… aztán – feleli az időt nyerés boldogságával a hangjában, hogy rögtön kétségbe is essen, hogy az időt nyerés, nem időt vesztés-e valójában. – Hiszen, ha tegnap... itt vagy a reptéren... – töpreng befelé. – Igen, mert a cikkek valójában...

– Én is láttam! Alex már kora reggel megvett mindent, amit lehetett. Sőt, már az interneten is körülnézett előtte...

– Na... hát akkor nem is kell... – aztán mégis folytatja. – Mindenki dicsért, olyanokat írtak... szuperlatívusz szuperlativusz hátán!

– Igaz, ami igaz... csak hát előtte, már előtte kicsináltak... Ha beléd rúgnak, megtaposnak... utána hiába a simogatás!

– Megértelek, de azért nem mindegy! – magyarázza dr. Carson még mindig a díva kezét simogatva. – Abszolút pozitív fogadtatás, a végén egy félreértés...

– Amit semmi esetre sem bagatellizálnék el!

– Én sem! Meg nem is!

– És nem a végén, hanem már a címoldalon! – kezd vádbeszédébe Lilly Marsh. – A címlapokon világgá kürtölik, hogy milyen hitvány művészi vagy mit tudom én milyen eszközökkel operáltam... Bent pedig megdicsérnek. Százak elolvassák a címlapot, húszan megveszik az újságot, talán öten belepislantanak a cikkbe is... Hát köszönöm szépen!

– Hadd vitatkozzam veled! Éppen a címoldal brutalitása a garanciája annak, hogy a cikket is elolvassák... az pedig... azok pedig, ugye, egyértelműen pozitívak!

– Nagyon kíváncsi vagyok a délutáni sajtótájékoztatóra... – mélázik el a sztár. – Képzeld magad a helyembe... ezek után odamenni és mosolyogni, mintha mi sem történt volna!

– Én nem vagyok kommunikációs szakember... Mindenestre megköszönném az elismerő szavakat... aztán kitérnék a félreértésre...

– Még hogy nem vagy kommunikációs szakember... akkor ösztönösen értesz, hozzá!

– Igen, ezt csinálnám... minden más konfrontáció... akkor ők ismét visszavágnak... amire te megint, aztán ők is megint! – győzködi a sztárt a sebész. – Nincs vége, nem lesz vége!

– Nem vagyok hülye...

– Nem is mondta senki!

– Nem vagyok hülye, belátom, hogy igazad van, csak más kívülállóként...

– Miért lennék én kívülálló? – csodálkozik az orvos.

– Köszönöm, ez jól esett – szorítja meg a férfi kezét Lilly Marsh. – De mégsem rólad írták, hogy csapnivaló sebész vagy!

– Ez igaz, de akkor is!

– Erre vonatkozott a köszönöm! És tényleg jólesett!

– Tapasz le, tapasz fel?!

– Ez viszont tényleg nem esett jól! – szól sértődötten az énekesnő, majd belebokszol a férfi combjába. – Különben sem csak rajtam múlik!

– Ez igaz! De mintha te lettél volna csipkelődősebb hangulatban, amikor jöttél!

– Tapasz le, tapasz fel!

– Hogy?

– Mert úgy éreztem, hogy csak egy tapaszalátét vagyok dr. Carsonnak!

– Te mondod? Amikor én éreztem úgy magam… úgy hogy csak egy tapaszcserére vagyok jó! – méltatlankodik az orvos. – Cleveland előtt is bejöttem a kedvedért!

– Majd ha egyszer azt mondod... szóval, ha egyszer a magad kedvéért...

– Biztos, hogy nem etimológus vagy? Szavakon lovagolni... állandóan?!

– Tuti hogy nem vagyok semmilyen lógus! Ha pedig mondani akarsz valamit... ha egyértelműen fogalmazol... talán nem reménytelen, hogy megértsem!

– Mi nem volt egyértelmű... Elmondtam, hogy mennyire bántott, amit olvastam...

– Hát ez az!

– Mi... ez az?

– Gondolod, hogy ezért jöttem... hogy az olvasmányélményeid érdekelnek? Meg a szevasz tapasz?! Ó, James!

– Tényleg a tapasz! Hadd lássam!

– James! Hát ilyen nincs... meg vagyok én áldva veled!

– Rendben van!

– Mi van ezen rendben? – kérdi az énekesnő döbbenten.

– A seb van rendben! – feleli a doktor, a letépett tapaszt pedig a szeméttartóba hajítja. – Szebb nem is lehetne.

– Köszönöm a bókot! Az elsőt, amit tőled kaptam.

– Nem is igaz!

– Szóval nem is igaz! – komorul el az énekesnő, még a kezét is kiveszi a sebész kezéből.

– Lilly, megőrjítesz ezzel az állandó szófacsarásoddal! Nem lehet veled komolyan beszélni? Nem arra gondoltam...

– James, megőrjítesz ezzel az állandó... szóval, hogy nem mondod ki egyértelműen...

– Mit nem mondok ki egyértelműen?

– Én mondjam ki, amit tőled várok?

– Miért, mit vársz tőlem?

– Most kérdeztem, hogy én mondjam ki, amit tőled várok... Légy szíves... egy tapaszt a...

– A szádra?

– Ó, köszönöm... ez igazán jól esett! – kiált fel a díva. – Ha a számról csak a tapasz jut eszedbe! – pattan fel a székről.

– Arra vonatkozott, hogy mindent kiforgatsz, már nem merek semmit se mondani! – feleli panaszosan a férfi.

– Azt tapasz... talom!

– Na, erről beszélek! Ide is a tapasz!

– Hová kéred?

– Mit?

– Hát te mondtad, hogy ide is a tapasz?!

– Megőrjítesz!

– Végre, a második bók! – kacag fel a díva. – Ha erre is azt mondod, nem úgy... Végre egy pasi, akit megőrjítek! Meg ne szólalj!

– Megőrjítesz! – vallja be a férfi, és ezt nem lehet máshogy érteni, mint egy vallomást.

– Igen? – néz a szemébe elérzékenyülve Lilly Marsh. – Nocsak, mi mindenre jó a tapasz?!

– Már megint a tapasz?! Édesem, az ég szerelmére, mire jó ez a tapasz már megint?

– Hát erre, hogy „Édesem”, meg hogy megőrjítelek! – nevet a sebész szemébe.

– Csak kicsikartad...

– Nem akartam én semmilyen csikarást neked... Jó, bocsánat! – mondja az énekesnő bűnbánó arccal, és egészen összehúzza magát a széken. – Jöhet az a tapasz!

– Nem is igazán kell már, szépen gyógyul...

– Nem a sebre gondoltam... a tapaszt, hanem a számra, hogy ne...

– Hát akkor betapasz... – feleli dr. Carson, de nem fejezi be. Pontosabban nem szóval fejezi be, hanem úgy, ahogy Lilly is szerette volna. Kicsit bátortalanul, de annál hosszabban megcsókolja.

– Ha ilyen tapasz is van... akkor miért kellett ennyit várni? – kérdi huncut mosollyal a díva.

– Szerintem egy tapasz, nem tapasz! – lendül bele a férfi, és másodjára már sokkal bátrabban csókolja meg a sztárt. – Csodálatos vagy, drágám! – mondja az orvos szenvedélyesen, és boldogan öleli magához a lányt.

– Köszönöm! – súgja James fülébe Lilly Marsh úgy, hogy dr. Carson lúdbőrözik a gyönyörűségtől. – Ez azt jelenti, hogy... – kérdi a lány, de a férfi közbevág:

– Ez annyit jelent, hogy… – de szájával ismét az énekesnő ajkát keresi. – Annyi félreértést okozott már a szánk! Így talán nincs félreértés... meg kifejezőbb is! – mondja, és újból csókban forrnak össze.

– De mire vártál? Úgy kellet, hogy kihúzzam belőled! – néz az orvosra a művésznő kérdőn. – A lányok már azzal cukkoltak, hogy majd még én kérem meg a kezed!

– Miért, hát nem? – gonoszkodik a sebész.

– Hát nem! Nem veszem el a kenyered!

– Nem a praxisomat kérdeztem!

– Én se arra gondoltam! Egyszerűen vannak dolgok, amiket jobban szeretem, ha a fiúk csinálják! – feleli Lilly Marsh egy frivol grimasz kíséretében.

– És hogyhogy a lányok? És kik azok a lányok? És miért? Mi közük van hozzá...d, hozzánk?

– Mert ők az én családom! A „Kapitány”, Debra és Sue, hogy csak a női szakasznál maradjak.

– Ez a Sue, az a Sue... a Heraldban?

– Igen, mondtam, hogy a barátnőm! Ő volt az egyetlen újságíró, aki anno nem a botrányra volt kíváncsi, hanem Lilly Marshra. Minden, ami igaz megjelent rólam… azt mind ő írta! Meg… régebben tévéknek is dolgozott, volt egy talk-show-ja. Innen a barátság, az igaz barátság! Ő is megjárta a pokol bugyrait én is. Amíg én hibás voltam a magam pokoljárásáért, addig ő nem!

– Milyen pokol... már ha nem titok?

– Végül is orvos vagy! – feleli néhány másodpercnyi töprengés után a lány. – Le kellett venni a mellét, meg gyereke sem lehet... Kell… lehet ennél nagyobb csapás egy nőnek?! … Na, mindjárt elbőgöm magam! – válik síróssá a hangja. Talán egy könnycseppet dörzsöl el a szemében. – De neki ott volt és ott van Cliff, a férje. Egy férfi, csupa-csupa nagybetűvel, akire mindig és mindenben számíthat, míg nekem...

– Míg neked nem volt?

– Hát nem! Magamnak kellet megvívnom a harcaimat!

– De ez nem jelenti azt, hogy mindig is így lesz! – feleli a férfi, és megcsókolja. – Talán nem reménytelen...

Ne mondd, hogy csak ennyi! – ez olvasható ki a díva tekintetéből. És dr. James Carson tud olvasni belőle. Pontosan érti. A szavak csak gondot okoztak, a tekintet azonban félreérthetetlen. A sebész még gyengédebben karolja át az énekesnőt, akinek minden porcikája élvezi a férfi ölelését. Noha ő is érti a sebész testének üzenetét, lassan ráemeli a tekintetét, egyértelműen jelezve, hogy többet vár... hogy hiányoznak a szavak is… Legalább egy... egy, amit oly régen hallott… amit oly régen súgtak a fülébe utoljára.

– És rendbejött a barátnőd? – kérdi dr. Carson. – Úgy értem... hogy... gondolom, megviselték ezek a csapások, és lelkileg...

– Igen… és ahogy mondtam, neki ott van Cliff... – utal vissza a korábbiakra a díva. Hangja elárulja csalódását, hogy másra vágyott, másra vágyik. – James! – sóhajt egy hatalmasat magában, de úgy látszik mégis hallható volt, mert a sebész nagy levegőt vesz és megszólal:

– Lilly! – kezdi meghatódva –, azt szeretném mondani... igen… rám mindenben számíthatsz!

Nesze neked szerelmi vallomás! – horkan föl Lilly önérzete. – Mintha csak azt mondtad volna, hogy: Őszinte részvétem! 

Dr. James Carson néma aggodalommal nézi a lányt, mert minden gondolatát érti.

– Lilly, érezned kell, hogy… már nem vagy egyedül, amiben csak kell... én mindenben, csak szólj...!

– Nézd, James! – szedi össze erejét az énekesnő. – Ha szólni kell, akkor az már... Jó, nem akarok túlzásokba esni! – Néhány pillanat, míg rendezi a gondolatait, és mérlegeli azt is, hogy egyáltalán van-e értelme, aztán úgy dönt, hogy igen. – Mi a lányokkal, ismerjük egymást, meg szeretjük is... Nem kell szólnunk... Jane is, Debra is megérzi, ha szükségem van rá! Sue a világ túlsó feléről felhívott, mert úgy érezte, szükségem van rá! És tényleg szükségem volt rá! Ez van! – Mély levegőt vesz, és mondja tovább: – Igazán megtisztelő, amit az előbb...

– De én nem megtisztelni akartalak, ahogy mondod...

– Hát akkor? … Ki akadályozott meg benne, hogy…? – néz rá a díva olyan szemekkel, amelyek tökéletes őszinteséget követelnek. Mondd ki, hogy mit akarsz tőlem! – olvassa belőlük dr. Carson.

– Szerintem tisztáznunk kellene, mit is akarunk egymástól! – javasolja a nő, rezzenéstelen szemmel nézve a férfit. – Találjuk meg már végre a szavakat… a megfelelő szavakat... Ne kelljen találgatnunk! Mit akarhatott vajon? Hogy is gondolja?

– Az első kérdés, hogy mit is akarhatok!

– Mit is akarhatsz? Ha tőlem kérded, az olyan, mintha tőlem várnád, hogy megmondjam, mit is akarj! – feleli higgadtan Lilly Marsh.

– Nem úgy értettem...

– Akkor mondd úgy, légy szíves, ahogy értetted... még inkább úgy, hogy... hogy úgy értsem, ahogy szeretnéd!

– Te egy világsztár vagy, én meg csak egy...

– Ha te csak egy… „egy”-nek érzed magad...!

– Nem csak...

– Akkor? Én egy nő vagyok, te meg egy férfi! – egyszerűsíti le a képletet a díva.

– Persze!

– Én egy férfit akarok, a maga teljességében… teljes kapcsolatot... megalkuvások nélkül! A kérdés, hogy mit akar a férfi... Hogy te vagy-e az a férfi... És hogy te akarod-e? … Pontosabban hogy engem akarsz-e és úgy, ahogy én akarom... Kemény kérdések, de egyszerűek! Erre kell magunknak válaszolnunk... és persze egymásnak!

– Milyen kemény tudsz lenni! – szalad ki az orvos száján. De gyorsan folytatja: – És milyen gyengéd!

– Mert jó a karjaidban!

– Köszönöm, de nem erre gondoltam. Tegnap...

– Tegnap? – Az énekesnő igazán nem tudja, hogy miben volt gyengéd a férfihez előző nap. De nem is próbálja meg kitalálni. – Tegnap? Itt? … Nem emlékszem! A kocsiban aligha!

– Nem... A koncertre gondolok!

Lilly Marsh tekintete tökéletesen elárulja meglepetését és elégedetlenségét, mi több,a bosszúságát, hogy miközben ő végre-valahára tisztázni szeretné kapcsolatát a férfival, az ismét a koncerttel hozakodik elő. – Ám legyen, ennek már úgyis lőttek! – vonja le a következtetést magában.

Dr. James Carson ezúttal nem vette észre az énekesnő arcjátékának üzenetét.

– Az a tegnapi jelenet nem hagy nyugodni… Sallyvel. … Az a dal… a „Kicsim”!

– Azt mondtad, hogy olvastad Sue cikkét.

– Persze, és meg is döbbentett – feleli elgondolkodva az orvos. – Elnéztem ezeket a fotókat – mutat a bulvárlapokra. – Nem foglalkozom az ostoba címekkel...

– Hát én bizony nem tudom megállni! – válik indulatossá egy szempillantás alatt Lilly Marsh.

– Most más szempontból... Néztem az arcod… az egyik felvételen, például itt, ahol felkaptad... hihetetlen boldogság az arcodon... Míg a másikon a fájdalom!

– Igen, ez egy másik jelenet... ez akkor készülhetett, amikor már elvitték azt a kis boszorkányt! Megvolt… a karjaimban tartottam...! Nem is tudtam, hogy álom vagy valóság! Aztán elvitték, megint elveszítettem! … De valóság volt, hiszen… nézd, ezt tőle kaptam! – mondja a sztár, és kiveszi táskájából a kis plüssmacit. – Igen, ezt tőle kaptam, és azt mondta, hogy szeret! – teszi hozzá az énekesnő, de a végén már sír, csak úgy potyognak a könnyei.

– Jaj, nem akartam! – szorítja magához a férfi. Végtelen fájdalom hasít belé, ahogy érzi a lány remegését.

– Minden úgy van, ahogy Sue leírta! … Azért meséltem el neki mindent, hogy talán kibeszél…hetem magamból! – Megtörli szemét, utána meg is dörzsöli. – Meg azt is hittem... belém magyarázták, hogy majd kiénekelem magamból! Igaz, előbb írtam meg a dalt... mint ahogy az is, hogy ez az egyetlen, amit nem a közönségnek szántam! De aztán elfogadtam, hogy igenis... akkor az igazi, ha ott lesz a lemezen...

– Szerintem is ott a helye!

– Igen, de te sem érezheted, hogy mit jelent ez nekem! A koncerten is... meg előtte a stúdióban, a próbákon... Mit tudjátok ti...!

– Persze… de nem is tudhatjuk. Még akkor sem, ha elmondod... hiszen nem éljük, nem élhetjük át.

– Én is tudom! Sue is mondta, hogy ő sem... Nem lehet gyereke, de az is más! Nekem se lehet, de nekem volt, lett volna... öt hónapig volt, itt a szívem alatt... az én Kicsim! Az én drága Kicsim!

– Nyugodj meg, édesem! – csitítja a sebész, gyengéden megsimogatja és megcsókolja a homlokát, de érzi, hogy Lilly messze jár.

– Már biztos volt, hogy várandós vagyok, hogy kisbabám lesz. És egyszer csak… jött egy álom… akkor kezdődött! – meséli akadozva a művésznő. Egy-egy könnycsepp szalad le az arcán, de nem foglalkozik velük. Hagyja, hogy a férfi törölje le, aki viszont félve közelít hozzá, nem akarja zavarni az emlékezésben.

– Minden kismama ábrándozik, hogy milyen lesz… próbálja elképzelni... mint ahogy én is. De ez más volt! Egyszer… először álmomban! És akkor sem egy újszülött… nem egy csecsemő jelent meg... Nem! Hanem egy tízéves-forma, huncut tekintetű, vörös hajú, fürtös kis boszorkány. … Szó szerint beleszerettem a saját gyerekembe, abba az álombeli tündérbe... kis tündérboszorkányba! Mintha azok a szürkészöld szemek mondták volna, hogy: „Szólíts Kicsimnek!” És attól a pillanattól kezdve ő volt az én Kicsim, és az is marad örökre! – Egy újabb sírásroham akadályozza, hogy folytassa. A sebész simogatja, nyugtatni igyekszik… Aztán lassan-lassan lehiggad, hüppögve meséli tovább: – Egyébként korábban nem volt semmi ilyen, hogy Kicsim... Csak arra gondoltam, azért fohászkodtam, hogy egészséges legyen! Talán már akkor megéreztem valamit! … Hadd igyak még egy kicsit, teljesen kiszáradt a szám!

Dr. James Carson készségesen nyúl az ásványvízért. A díva csak éppen hogy megnedvesíti s a száját, és már adja is vissza, majd meggondolja magát, és ismét kér. Akkor már nagyobbakat kortyol.

– És utána rendszeresen jöttek az álmok, vagy nem is tudom, minek nevezzem... látomások, víziók. És a legváratlanabb helyeken... bárhol és bármikor megjelenhetett! És ez olyan csodálatos volt! Vártam, tényleg... úgy vártam... Szaladt, repült felém, én elkaptam és táncoltam vele...

– Így értek véget ezek a látomások?

– Valahogy így… talán igazából nem is tudom hogyan! – feleli Lilly Marsh elgondolkozva. – Az egyik pillanatban még öleltem és forogtam vele… És énekleltem neki!… De nem emlékszem sem a dallamra, sem a szövegre, szerintem nem is volt... Mint az álomban! Aztán mintha lassan halványulna a kép... tehát nincs hirtelen vége, illetve nem volt hirtelen vége, hogy nyissz, mint a filmeken. Érdekes, nem?!

– Ez az egész az!

– És egyszer csak annyi! … Semmi, de semmi előzmény! … Rendszeresen látott az orvosom, egy szülész professzor! Minden vizsgálatot megcsináltattam... minden rendben volt... Aztán... szinte egy másodperc, és vége! Totális összeomlás! Úgy éreztem, minden odalett! – mondja kifejezéstelen arccal. – És úgy is volt!… És akkor jön egy tündér, az én Kicsim! Igen, a koncerten! Az én Kicsim él, hiszen pont olyan... Hogy lehet ilyen, James?

– Honnan tudhatnám? – Immár a saját szemét is törölgeti a férfi. A díva ránéz, és a meghatottságtól ismét sírni kezd. – De hát ott volt a férjed?! – szólal meg az orvos.

– Mondhatnám, nem volt elég, hogy elveszítettem a Kicsimet, ott volt a másik baj! Nekem esett, hogy persze miattam... A mocskos múltam miatt... Közben teljesen egészséges voltam! Kivizsgáltattam magam annak ellenére, hogy előtte már időtlen idők óta tiszta voltam! … Szóval jobb lett volna, ha nem lett volna ott... Persze hamar el is maradt! A lányok voltak az egyetlen támaszaim, a családom!

– De hát élnek a szüleid!

– Őket nem érdekelte, hogy unokájuk lesz... Számukra meghaltam akkor, amikor kitörtem szeretetbéklyójukból. De ezt is olvashattad Sue cikkében...

– Igen, de olyan hihetetlen...

– Mint a többi...

– Hát igen! És az álmok? Folytatódtak?

– Igen, csak rémálommá változtak... már a végük miatt – mondja a nő, és szorosabban bújik a férfi karjaiba. – Minden úgy kezdődik, ahogy azelőtt... Csak most nem halványul… nem úgy… nem olyan lassan... hanem egy pillanat és... És ettől olyan halálszagú az egész...! Érzed, hogy meghalt... Nem csak úgy a semmibe vész! Azt érzed, hogy meghalt! … És jön és jön... van olyan nap, hogy tízszer... és akkor tízszer elvetélek! Ezt nem lehet kibírni! Hogy is lehetne!

– És a koncerten… egyszer csak jött az a kiscsaj? Már bocsánat! Ez Tüsi hatása... meg a tökjó! Jaj, ez ízléstelen volt, bocsáss meg drágám!

– Nem-nem, nekem tetszik! … Csajszi! Ezt is szeretem, mert olyan… olyan kis aranyos, vicces meg mókás! – derül fel a sztár képe. – Igen, mókás!

– A koncertnél tartottunk, vagy nem akarsz róla...? Ha nagyon fáj, akkor hagyjuk!

– Nem... Igen, minden úgy ment, mint a próbákon... Sue ezt is megírta! Mindig elbőgtem magam, de hát hogy is bírtam volna ki?! Így is csoda, hogy ennyire… így kibírtam! … Igen, minden szuper volt, tényleg jók voltunk! És elérkezett a vége, a búcsúdal, a Kicsim! És elkezdtem… és jött az „álom”, a felhőtlen boldogság, aztán a dráma a végén! Elvetéltem ismét, ezredszer! – Pityereg ugyan közben, de a nagy síráson mintha túl lenne. – És arról írnak itt ezek a nagyokosok, hogy milyen drámai erő... Ugyan...! Valódi dráma: ott éltem át előttük... ott szakadt meg a szívem!

– Meg kell értened őket is! Tegnap, amikor a cikkeiket írták, nem tudhatták...! – magyarázza végtelen szeretettel az orvos, közben meg-megcsókolja Lillyt. – Most már Sue írásából tudhatják. Nyilván rá is kérdeznek majd a sajtótájékoztatón! … És akkor a végére értél a dalnak...

– Igen… persze a fájdalom meg a könnyek... világvége! Aztán, ahogy „visszatértem” lélekben a Madisonba... hirtelen megláttam... – de nem tudja folytatni, mert felzokog. Dr. Carson minden vigasztalása ellenére is percek telnek el, míg annyira lecsillapodik, hogy képes legyen megszólalni: – Ott állt előttem… lent a színpad előtt, és ezt a kis macit nyújtogatta felém! … Tudtam, hogy megőrültem… amitől mindig is tartottam!… Aztán mégis folytatódott az álom-valóság! Alex föladta a színpadra, ő meg repült a karjaimba. Öleltem, csókoltam az én drága Kicsimet! … Ó, Istenem! … Ő meg a fülembe súgta: „Lilly, ezt neked hoztam, mert szeretlek!” – Ezután ismét heves sírógörcs lesz úrrá a díván. – Aztán el kellett válnom az én drágámtól, vissza kellett adnom az édes... nem… az édesanyja meghalt. A mami... ahogy mondta... A nagynénjének… igen… igen. Aztán eltűntek! … Érted? Mire észhez tértem, szólni tudtam a „Kapitánynak”... addigra eltűntek… pedig mindent tűvé tettek Debrával! … De meglesz! Azt ígérik, hogy előkerítik nekem... az én Kicsimet! – mondja bizakodva, és megpuszilja a plüssmacit.

– Én is biztos vagyok benne! – biztatja az orvos.

– Ugye? – kérdi, közben a macira pillant. – Én is adtam ám neki ajándékot! Az aranyláncomat, amit akkor kaptam, amikor még szerettek... Na, de ezt hagyjuk inkább!

– Anyukádéktól...?

– Igen, az övé volt... akkor még szeretett. Most már a Kicsimé… mint ahogy mindenem, ha megtalálom! És megtalálom... megkérem az újságírókat, hogy segítsenek... Igen, nemsokára… a sajtótájékoztatón! … Sue pedig műsort csinál velem, mindent megmozgatok, hogy az én drága Kicsim... – Lilly Marsh válla rázkódik a sírástól. – Ő már eljött hozzám – hüppögi –, most én megyek el érte! A világ végére is, ha kell!

– Ez egyszerűen elképesztő! – nyögi a férfi, aki bár maga is a könnyeivel küszködik, vigasztalni igyekszik a dívát. – Én nem is értem! Persze tudom, mit szoktak mondani… hogy az élet írja a legmeglepőbb történeteket, de hát akkor is!

– Most én megyek el érte! – hajtogatja a művésznő. – Ő már eljött hozzám, most én megyek el érte! … Ó, Kicsim!

– És ha megtalálod?

– Megtalálom! És szeretnék vele lenni, amennyit csak engedik... És segíteni neki, támogatni... – magyarázza szeretettel. – Megértik, biztosan megértik, hogy szükségem van rá! … Láthatták, hogy szeretjük egymást... Ő az én Kicsim! … Ilyen véletlenek nincsenek! Ez a sors keze!

– Kicsit túlmisztifikálod!

– Micsodaaa?! – válik egy szempillantás alatt anyatigrissé Lilly Marsh. – Persze, mit érezhet ebből egy férfi?

– Mit? Hát meg vagyok hatódva, itt bőgtem melletted! – pöröl a sebész. – Igenis megértelek, ezer százalékosan, csak ez a „sors keze”... Ez távol áll tőlem, végül is orvos vagyok... a realitások embere, ámbár kitudja… talán mégis kezdek meginogni. … De megbántottál!

– Igazán nem akartam! Bocsánat... bocsánatot kérek! – engeszteli a férfit. – Ha szeretsz... – csúszik ki a száján, amiről még sohasem beszéltek, és félve néz dr. Carsonra, aki látja, ahogy mind határozottabbá válnak a lány arcvonásai. – Igen! Ha szeretsz, akkor ilyennek fogadsz el... és igen, az én Kicsimmel együtt! A Kicsimmel, vagy sehogy!

– Meg fogod találni, biztos vagyok benne – bújik ki a válaszadás alól az orvos.

– Nem akarok megint a szavakkal foglalkozni, meg lovagolni rajtuk, ahogy az előbb mondtad, de volt egy kérdésem... Talán kicsit burkolt… de remélem, nem arról van szó, hogy nem akartad észrevenni. Szóval, ha szeretsz... Mi van közöttünk?

– Hát van valamilyen vonzalom... – kezdi a sebész gyámoltalanul.

– Igaz, két-három nap alatt mi is lehetne – állapítja meg a díva. Hirtelen észbe kap. – De hisz, mit is akarok én, gyereked van... csak én vagyok független...

– Az, hogy van egy lányom, még nem jelenti azt, hogy... Éppen attól félek, hogy beleszeretek valakibe, akit megint elveszítek... És ez már sok lenne! Te egy világsztár vagy... Meddig tartanál ki mellettem? … Aztán elveszítselek téged is?! Jön egy jobb pasi... egy világsztár, hogyan versenyezhetnék én...?!

– Honnan tudod… miből gondolod egyáltalán, hogy elhagynálak egy másik pasiért? – ugrik fel a székről a nő. – Nem járkálnak az én életembe csak úgy ki-be a férfiak! Kis hülye taknyos voltam, amikor volt az az időszak...! Ott nem voltak érzelmek! … Hát nem bírod megérteni? … Hiszed vagy nem, ez a Lilly Marsh, aki itt áll előtted, már nem az a…! Nézz a szemembe, kérlek! – áll oda James elé határozott keménységgel. – Hiszed vagy nem? Hiszel nekem?

– Hiszek – feleli dr. Carson a lány szemébe nézve.

– Azt te sem ígérheted biztosra, hogy végig kitartasz mellettem... De ha azt mondod, hogy... én elhiszem! A kérdés az, te hogy állsz... Bízol-e bennem? Hiszel-e nekem? … De kétségtelen, én sem ígérhetem biztosra... hiszen három napja még nem is ismertelek, azt sem tudtam, hogy a világon vagy… aztán tessék, most meg…

– Valóban csak néhány napja ismerjük egymást, de ennek ellenére én is úgy érzem... Alig vártam, hogy visszaérjek Clevelandből! Sőt, tegnap is! Itt szurkoltam, hogy eljöjj!

– Akkor? … Akkor a lányod? – kérdi a díva. – De hiszen Tüsi... azt mondtad, hogy szeret, a rajongóm! Igaz, akkor is csak mostoha... De szép szó! Már a gyomrom is összerándult! … James, attól félsz, hogy nem jövünk ki?

– Nem, szerintem Tüsi el fog fogadni... Biztos lehetsz benne, imád, rajong érted! De igen, mégis... őmiatta is... Engem is megviselne, ha... mégis, és őt is... ha…

– Hát ha... meg még ha… hát akkor inkább tényleg ne! – mondja lemondóan Lilly Marsh. – Mindenesetre én úgy gondolom, ha minden „ha” megijeszt bennünket, akkor vége az életünknek. Mi lesz, ha…?!

– Túldramatizálod a dolgot, Lilly!

– Én? – kacag hitetlenkedve a művésznő. – James, hát melyikünk nem mer megszólalni, ki nem mer itt kimondani szavakat, ki az, aki fél a saját érzéseitől is? … Amikor az előbb az a „ha szeretsz” kiszaladt a számon, ami persze nyilván nem véletlen volt… csak nem akarom nyíltan neked szegezni... Szóval akkor... akkor nem érezted, hogy abban benne van, mit érzek irántad? … Te meg elbújtál a válasz elől! Miért, James… miért?

– Mondtam már, hogy nem akarok még egy nőt elveszíteni, megint egyedül maradni, és hogy Tüsi is...

– Nem azt várom, hogy itt és most kérd meg a kezem! Csak arra várok választ, akarsz-e tőlem valamit? Tudni akarom, mit érzel irántam, ha egyáltalán érzel valamit… – Lilly ismét határozottan áll az orvos előtt. – Azt mondtad, Tüsi idejön. Nem gondolod, hogy jobb lenne… ha még azelőtt tisztáznánk?

– De, igen… mindenképpen – feleli a sebész.

– Akkor kezdem én, jó? Vállalom azt is, ha kinevetsz, hogy miket hittem meg hiszek.

– Dehogyis!

– Mondom, vállalom azt is! Szóval… én úgy vettem észre, hogy vonzódsz hozzám. Mondjuk ezt éreztem tegnapelőtt. Tegnap pedig... noha érdekesen alakultak a dolgok, már többet éreztem a kapcsolatunkban, ma pedig, ahogy beléptem... szinte biztosra vettem! Illetve semmi szinte. Minden hezitálás meg miegyéb ellenére, most is úgy érzem... De bevallom, őszintén örülnék, ha te mondanád ki!

– Igen, jól érzed: szeretlek! Szeretlek…

– Köszönöm drágám! Én is szeretlek! – borul a sebész nyakába a díva. – Éreztem a csókodból! Nem ebből, persze ebből is – neveti el magát –, már az elsőből... Meg már sokkal előbb.

– Én is így voltam, meg vagyok – vallja be a férfi.

– Nézd, drágám, ez a kezdet, ahogy mondtam az előbb, hogy hogyan gondolom… Innentől kezdve rajtunk áll, hogy mi lesz ebből a kapcsolatból. Ahogy én sem kérem meg a kezed ma Tüsitől, neked sem kell azonnal a „Kapitány” elé járulnod.

– Lilly, olyan boldog vagyok! … Ha te nem vagy ilyen határozott, talán még egy év múlva is...

– Kivártam volna azt az évet is! Szenvedtem volna, mit a kutya, de kivártam volna... – bújik oda szíve doktorához a sztár. – Tényleg, én is Tüsizhetem a lányod, nekem annyira tetszik...

– Szerintem kialakul, de ezt különben sem velem kell megbeszélned – mosolyog az orvos. – Különben is nemsokára be kell futnia… tényleg…

– Még egy fotót sem mutattál róla… úgy szeretném látni… naaa… légyszííí!

– De hisz mindjárt itt lesz, miért kellene...

– Oké, igazad van! Csak olyan izgatott vagyok, hogy mit fog szólni...

– Jaj, hogy mit… na, vajon mit… amikor imád, hányszor mondjam! – simogatja meg a lány arcát dr. Carson.

– Azért más a CD-borító meg a valóság, meg a koncert... és más az… szóval testközelből – bizonytalanodik el a díva. – De oké, bátor kislány vagy Lilly… csak semmi majré!

– Na, ezt már szeretem! – mondja elismerően az orvos, és jön egy újabb ölelés, meg egy újabb csók. Közben mindene bizsereg, ahogy érzi Lilly odaadásából, hogy ő is élvezi a hirtelen jött boldogságot.

Aztán a lány kibontakozik az ölelésből.

– James! Hülyeség ilyennel előhozakodni, de meg kell szoknotok. Szóval szerintem valóságos riporterhad lebzsel kint. Már eddig is élénken érdeklődtek felőled, hogy mi van közöttünk... Minél hamarabb elébük állok ez ügyben... Mit gondolsz?

Dr. James Carson megvakarja a feje búbját, aztán:

– Legyünk túl rajta minél hamarább!

– Ez a beszéd, fiú! – vágja rá az énekesnő vidáman. – Már csak egy szavazatra kell várnunk!

– ???

– Na, neee! Természetesen Tüsiére! Innentől kezdve az ő élete sem lesz fenékig tejföl! Persze nem ez az első kérdés... meg kell előznie egy másiknak!

– Tudom a kötelességem... be fogom neki vallani, hogy elcsábultam!

– Akkor pontosítsuk a dolgot: ha megvannak az „igen”-ek Tüsitől, akkor nyugodtan elmondhatom az újságíróknak, hogy együtt járunk meg ilyesmi...

– Engem főleg ez az ilyesmi izgat! – feleli kaján vigyorral dr. Carson.

– De azért még húztad volna a dolgot?!

– Nem tudom, meddig bírtam volna még – ismeri be a férfi. – Azért én sem vagyok teljesen ártatlan abban, hogy idáig jutottunk.

– Eszemben sincs elvitatni az érdemeidet. Most sem, meg ezután sem! … Nem kellene már itt lennie Tüsinek? – kérdi Lilly Marsh aggódva.

– A dugó! Mondtam, jön, ne izgulj!

– Dehogynem izgulok! De olyan jó... Tele van ez a mai nap ilyen kellemes izgalommal – mondja az énekesnő, aki szemlátomást kivirult az elmúlt félórában. – James, akkor már a kocsiból le kell adnunk a hírt a „Kapitánynak”, mert a fejünket veszi, ha a sajtó előbb tudja meg...

– Márpedig szerintem már elkéstünk – állapítja meg az orvos a kintről beszűrődő zajt hallva, amire a díva csak most figyel fel.

– Mi ez? – kérdi rémülten. – Csak nem?

– De bizony, bejuthatott a slep! – közli határozottan az orvos.

– De hát Alex meg Trevor… és a biztonságiak?

– Én magyarázzam neked, hogy nem lehet megállítani ezeke... – De nem tudja befejezni, mert megcsörren a telefon. – Igen, Alice! ... Igen... köszönöm, megyek... – mondja, és leteszi a kagylót.

– Tüsi… ugye, Tüsi? – kérdi a díva izgatottan. Feláll, megrázza a haját... kicsit megnedvesíti az ajkát, tekintete követi Jamest, aki már tárja is ki az ajtót. Aztán…

– Kicsim! – sikít fel szinte önkívületben a díva, ahogy meglátja a kis vörös boszorkányt, aki belibben az ajtón, és repül felé, mint már annyiszor, de annyiszor...

– Lilly! – kiáltja Sally, és már ugrik is az énekesnő karjaiba. – Szeretlek, Lilly! – súgja sírva a sztár fülébe, aki boldogan forog, táncol vele a villanó vakuk fényében.

– Én is, Kicsim! Imádlak! – feleli az énekesnő elfúló hangon. – Kicsim! Az én édes Kicsim! – hajtogatja eufórikus hangulatban… Tekintete most Jamest keresi, aki mosolyogva közeledik.

– Igen, az anyukája is így hívta! – szakad fel belőle fájdalmasan.

– Kicsim, az én Kicsim! Most már az én Kicsim! – Lilly Marshnak patakokban folynak a könnyei.

Alex, Trevor és a biztonságiak alig bírják tartani az újságírókat, hogy ne árasszák el teljesen a rendelőt.

– Kicsim! – fordul a díva Sallyhez, miközben felülteti az asztalra. – Meg kell, hogy kérdezzelek: leszel az én Kicsim?

Sally válasz helyett átöleli az énekesnőt, úgy szorítja, mint aki soha többet nem akarja elengedni.

– Khmm, khmmm! – jelzi dr. James Carson, hogy beszéde lenne a hölgyekkel, pontosabban a lányával.

Lilly a kislány fülébe súgja, hogy apukád szeretne valamit... Sally csodálkozva néz az apjára, aki csak nehezen tud megszólalni a megindultságtól, de azért csak sikerül:

– Tüsikém… szóval az a helyzet – kezdi meglehetősen zavartan, közben a feje búbját vakargatva. – Szóval az a helyzet, hogy Lilly és én...

– De apu, én ezt már régen tudom! – kacag fel a kis vörös boszorkány, szürkészöld szemének huncut villanása megerősíti szavait. – Már elsőre láttam, hogy totál bele vagy zúgva!

Hatalmas derültség közepette magához húzza az apját, no meg persze Lillyhez... Egymásba kapaszkodva ölelik, csókolják egymást.

A közelebb állók azért néha tisztán hallják Lilly Marsh hangját:

– Kicsim! Az én édes Kicsim!

* * *

Kicsim – Előszó helyett

Kicsim – első rész

Kicsim – második rész

Kicsim – harmadik rész

Kicsim – negyedik rész

Kicsim – ötödik rész

Kicsim – hatodik rész

Kicsim – hetedik rész

Kicsim – nyolcadik rész

Kicsim – kilencedik rész