(Kiemelés:) Számtalan felmérés látott napvilágot a szép embereket – kiváltképp nőket – ért hátrányos megkülönböztetésekről. Nem csak arról van szó, hogy a csúnyácskább nők igyekeznek bosszút állni óvodai sérelmeikért, meg az azóta elszenvedettekért, hiszen nem csupán a nők belháborújáról van szó. Teljességgel érthető a nők közötti rivalizálás, hogy igyekeznek kiutálni a szebbeket, ne rontsák az esélyeiket – sem párvadászati, sem karrier vonatkozásában. A frusztrált férfiak is igyekeznek elégtételt venni minden szépségen a korábbi – szépségektől elszenvedett – sérelmekért. (Megjegyzem, az ilyen sérelmekhez sokszor semmi közük nincs a szépségeknek, mert egyszerűen abból fakadnak, hogy ezek a nők észre sem veszik szegény férfiakat, annyira jelentéktelenek.) De kezdjük a „mesét” az elején!

Különleges gonddal sminkelte magát, hiszen az alkalom is különleges volt: a „milliomodik” jelentkezésére végre reagáltak, felvételi interjúra hívták. Először el sem akarta hinni, hogy majdnem egy évnyi sikertelen próbálkozás után… hiszen eddig még válaszra sem méltatták. „Na, de majd most!” – biztatja magát a tükör előtt. Most már semmit sem bíz a véletlenre, ahogy a jelentkezésnél is az új arculattal próbálkozott, s lám, sikerrel járt. A frizurájával kezdte, soha ennyit nem bajlódott még vele, igaz, ezen is változtatni kellett, ahogy stylist barátnője javasolta. Gyakorlott mozdulatokkal, gyorsan szokott végezni a hajával: hipp-hopp, és már kész is. Volt eddig! Az új frizura azonban még „nincs a kezében” – talán, mert elég nehezen barátkozott meg vele. Helyesebben, egyáltalán nem barátkozott meg vele, de hát a siker érdekében mindent!

Aztán a smink… ami szintén új, ezért az is szokatlan és macerás. Többet kell vele vacakolni, először el is rontotta, bosszúsan törölte le az arcáról… Minden igyekezete ellenére majdnem ugyanolyan lett, mint korábban, amit el kell felejteni, mert az is csak hátráltatta, ahogy a régi frizura is. Barátnője – aki egyben lelki „stylistja” is – minden erejével azt igyekezett belesulykolni, hogy bizony ki kell lépni a komfortzónájából, ha meg akar felelni a munkaadói igényeknek.

„Komfortzóna! Jó vicc, hogy lenne az, amikor egyáltalán nem érzem jól magam benne!” – vágott vissza barátnőjének, aki megmosolyogta: „Érzékcsalódás drágám, mint sokaknál! Nem érzik jól magukat, de mégsem lépnek, mert attól félnek, hogy még rosszabbul járhatnak, vagyis féltik a mostani komfortérzésüket, aminek részét képezi a panaszkodás is, hogy mennyire nem érzik jól magukat!”

„Na, ennek vége, drágám!” – mondja magának, miközben mérgében földhöz vágja a szempillaspirált. Nézi magát a tükörben, egyáltalán nem tetszik neki, amit lát, viszont egyre jobban hasonlít arra, akivé válnia kell a felvételi beszélgetésre.

Mármint a stylistja szerint.

„Oké, eddig igaza volt!” – ismeri el, miközben a fürdőszobatükörre tett fotójával veti össze munkája eredményét. „Alakul!” – biztatja magát, majd hozzáfűzi: „Csak az interjú is így alakuljon!” Szokatlan a rúzs színe is, magától az életben nem választott volna ilyet. Alsó és felső ajkát egymáshoz nyomkodva dolgozza szét az anyagot, közben a ruha jut eszébe… Bár ne jutna, de gyorsan pozitívra váltva, abban is a siker lehetőségét látja. „Na, így már mindjárt más!” – ezt már nem a ruhára mondja, hanem a tükörképére. Aztán a fotóra néz, amit az önéletrajzába is bemásolt, majd ismét a tükörképére. Elégedetten állapítja meg:

„Ez az, anya… már majdnem olyan ronda vagy, mint a fényképen!” 

Hoppá!

Ugye, nem erre számítottál a beautizmus és/vagy a szépség-fasizmus korában?

Azt mondod, hogy még nem hallottál olyan szlogent, hogy: „Légy ronda!”

Akkor szerencséd van, de erről majd később.

Mellesleg nem véletlen, hogy nincs „Légy ronda!” szlogen, szemben a „Légy szép!” (Mit szép? GYÖNYÖRŰ!) direktívával, ahogy – tudomásom szerint – olyan „izmus” sem született még rá, mint a beautizmus vagy a szépség-fasizmus. De ugye nem csodálkozol ezen?

Ha azt mondod, hogy „Na ja, megint a marketing!”, akkor részben igazad van.

De csak részben, mert nem marketing-találmány, hogy az ember vonzódik a széphez. Az viszont kétségtelenül „marketing-találmány”, hogy erre rá kell erősíteni, mert a szépséggel és a szépség utáni vágyakozással mindent el lehet adni. (Önmagunkat is – még önmagunknak is.) Aki esztétikai alapvetésekre kíváncsi, az az interneten is utánanézhet, hogy mi a filozófusok véleménye a szépségről (hogyan definiálják stb.), megismerkedhet az esztétika alapfogalmaival, ahogy a szépség marketing-vonatkozásaival is. Mi itt és most érjük be a hétköznapi tapasztalatokkal!

A beautizmus ugyebár nem más, mint a fetisizált szépség – vagy a szépség fetisizálása. A szépség-fasizmus ezen is túlmegy, durván(!): a „Nem is ember, aki nem szép!” jegyében. Ahhoz, hogy a szépség és a szépség utáni vágyódás erejét megtapasztaljuk, nem kell belemélyednünk a marketing, azon belül is a reklám világába (azért sem, mert nyakig benne van az is, aki nem érez olthatatlan vágyat, hogy megismerje). 

Tehát a hétköznapok:

Már az óvodában megtapasztaljuk, hogy milyen erőt jelent a szépség. Mondjuk kisfiúként, amikor le sem tudjuk venni a szemünket az óvoda szexbombájáról, aki mágnesként vonzza tekintetünket, belefészkeli magát a gondolatainkba, vágyaink rá fókuszálódnak. És akit mi – minő fájdalom egy óvodás férfiszívnek! – bizony egyáltalán nem vonzunk. Nem úgy, mint a Tomi, aki született alfahím, és bár még hátulgombolós, de már… Hány kislány epekedik a hátulgombolós alfahímért, aki viszont észre sem veszi őket, mert őt is csak a szexbomba érdekli. (Na persze, előtte sem esik hasra, csak nagylelkűen elfogadja a közeledését, felajánlkozását.) Az észre sem vett kislányok és kisfiúk egymást sem veszik észre, mert az érdektelenek egymás számára is érdektelenek. Vágyódnak a szépre és a szépségre – közben szenvednek az érdektelenségük miatt. Az érdektelen kisfiúk hiába verik meg Tomit, az alfahímet, hogy bebizonyítsák, hímnek elég gyenge (még akkor is, ha alfának okés), a szexbomba akkor sem szeret beléjük. Sőt, akkor sem, ha magát a szexbombát verik meg, kvázi előjátékként, vagy csak, hogy végre felfigyeljen rájuk. Mivel minden hiába, bosszút forralnak… de a szexbomba egyetlen – olyannyira vágyott – füttyentésére azonnal ugranak. Ő pedig ugrasztja őket, mert hamar rájön, hogy mindent megkaphat pusztán azért, mert szép. Igen, ugrasztja őket, olykor egymásnak, mert olyan jó érzés, hogy ölre mennek érte. De nemcsak ugrasztja, meg ugráltatja, hanem ugratja is őket.

Mondom, hogy a szépség mindent megtehet.

És azt is megismétlem, hogy a szépséggel is mindent megtehetnek… és megtetetnek, hogy megtartsa – fokozza – szépségét. Meg hogy élni tudjon vele, a maximumot kihozva a szépségéből (és a szépségén keresztül magából és a lehetőségekből, amelyeket éppen a szépsége teremt).

Térjünk vissza a korábbi mondathoz, hogy: az emberek mindig is szerették a szépet!

Jobban érezzük magunkat a szép környezetben – és a szép emberek társaságában is. (Ez utóbbiról is később, mert csak általában igaz…) A velünk született, ösztönös szépségigény mellett – arra mintegy rádolgozva – gyermekkorunktól kezdve erre programoznak bennünket. Gondolj csak a csodaszép királykisasszonyokra, meg Hófehérkére, Csipkerózsikára…! Olyan mese még nem született, amelyben a hetedhét országból összesereglett királyfik egy csúnyácska királykisasszonyért versengtek volna. Szóval, nincs olyan mese, azaz nincs mese… a szépség különleges varázserővel bír. Ha szép vagy, mindent elérhetsz!

Na, ez is mese!

Helyesebben nem mese, hanem a valóság!

Vagy a valóság egy darabja, mert előfordul olyan is, hogy a szépséged ellened dolgozik!

Nem is olyan ritka jelenségről van szó!

Annyira nem ritka, hogy már kutatások is foglalkoznak vele. Ahogy a bevezetőben kiemeltem: számtalan felmérés látott napvilágot a szép embereket – kiváltképp nőket – ért hátrányos megkülönböztetésekről. Nem csak arról van szó, hogy a csúnyácskább nők igyekeznek bosszút állni óvodai sérelmeikért, meg az azóta elszenvedettekért, hiszen nem csupán a nők belháborújáról van szó. Teljességgel érthető a nők közötti rivalizálás, hogy igyekeznek kiutálni a szebbeket, ne rontsák az esélyeiket – sem párvadászati, sem karrier vonatkozásában. A frusztrált férfiak is igyekeznek elégtételt venni minden szépségen a korábbi – szépségektől elszenvedett – sérelmekért. (Megjegyzem, az ilyen sérelmekhez sokszor semmi közük nincs a szépségeknek, mert egyszerűen abból fakadnak, hogy ezek a nők észre sem veszik szegény férfiakat, annyira jelentéktelenek.)

A szépség egyszerre vonz és megfélemlít!

Sok férfi szeretne megszerezni egy-egy szép nőt, ugyanakkor a szépségük meg is félemlíti őket. Mondjuk azért, mert félnek a visszautasítástól… meg attól is, hogy ha sikerülne is meghódítani, el fogják tőlük rabolni. Ráadásul naponta meg kellene küzdeni a potenciális rablókkal… – és minimum naponta meghódítani a már megnyert nőt! Ez bizony fárasztó, meg macerás, ráadásul minél szebb valaki, annál több a bejelentkező vetélytárs, akik szeretnék „elbirtokolni” a szupernőt. Alapvetően önbizalomhiány és kényelemszeretet áll a félelem mögött, ezért aztán a férfiak (tisztelet a bátor kivételeknek!) inkább olyan nőt választanak társnak, akinél biztonságban érezhetik magukat, akiről azt hiszik, hogy akkor is rajongva néz fel rájuk, ha semmit nem tesznek érte. Aki elnézi félrekacsintgatásukat és félrelépéseiket, aki mellett nem érzik annak veszélyét, hogy könnyen lecsaphatják a kezükről.

Azt mondod, kedves Olvasó, hogy vannak nők is, akik hasonló okok miatt választanak inkább kevésbé vonzó pasikat a szépfiúk helyett? Nem tudok vitatkozni Veled! Az önbizalomhiány és a kényelemszeretet nem nemspecifikus tulajdonság – nőknél és férfiaknál ugyanúgy előfordul. 

A szépség nemcsak a másik nem meghódításában játszik kulcsszerepet, hanem általában az életben elért sikerekben, így a munkahelyen is, abban is, hogy egyáltalán megszerezzünk egy állást.

„Hát erről mesélni tudnék!” – mondanák azonnal a szépségek.

Mint fent utaltam rá, korántsem meséről van szó, ezt kutatások is igazolják. Mármint azt, hogy mennyiben jelenthet hátrányt a szépség – mondjuk egy állás megpályázásakor. Nem véletlen, hogy sokan nem mellékelnek fotót az önéletrajzukhoz, vagy ha igen, akkor „lecsúfítottat”. Bizony, nem fikció a cikk bevezetése! (Ezért írtam, hogy szerencséd van, kedves Olvasó, ha Neked még nem kellett megküzdened szépség-előítéletes felvételiztetővel, esetleg többel is egyszerre.) Természetesen nem elég a „lecsúfított” fotó, a felvételi beszélgetésre is a szépség-előítéletes elvárásoknak megfelelően kell elmenni. Hogy ez színház? Az – mint az egész világ! (Annyiszor idéztem már Shakespeare mestert, de hát mit tegyek, ha az élet naponta őt igazolja!) Az ÉN-marketing alaptétele, hogy mindig a piaci elvárásoknak kell megfelelni, hozzátéve, hogy ÉNünk feladása nélkül. A visszafogott frizura, smink és öltözék még nem jelent ÉN-feladást. Az ÉN tangában és bundabugyiban is ÉN – de azért randira az utóbbiban talán mégse…  

Lehet, hogy a szépség-előítéletes felvételiztetőt olvasva nőkre gondoltál?

Pedig nemcsak a nőkkel lehet ilyen probléma, hanem férfiakkal is! Mondjuk, a nőknél még csak-csak érthető, hogy nem akarnak riválist a munkahelyre (pláne nem szebbet maguknál). A férfiakat más félelmek vezérlik (most nem a fent már említettekre gondolok). Nagyon egyszerűen fogalmazva: félnek az esetleges vádaktól, hogy a „csinibaba” levette őket a lábukról (hogy a tizennyolc éven felülieknek való egyéb alternatívákról ne is beszéljünk!), ezért őt választották a sokkal alkalmasabb jelöltek közül. (Ugyan senki nem tudja, hogy az állítólagos sokkal alkalmasabbak mitől lettek volna sokkal alkalmasabbak, de azok a vádak a legjobbak, amelyek igazolhatatlanok, mert azokkal szemben védekezni sem lehet!) Szóval, ezért aztán a férfi felvételiztetők egy részénél se számítsanak a „csinibabák” különleges elbánásra. Legalábbis pozitív értelemben ne! Az ellenkezőjére viszont bátran! És nemcsak az előbbi miatt, hanem mert vannak férfiak, akik legfeljebb ilyen szituációban mernek „férfiként” közelíteni a „csinibabákhoz”. Sajnos, ezek közhelyszerű történetek, szinte naponta lehet ilyet olvasni, hallani. (Meg persze megélni!)

És bizony a folytatás is közhelyszerű, mármint az, hogy a szép nőknek még annál is többet kell teljesíteniük, mint általában a nőknek. Az előmenetelről már ne is beszéljünk! A szép nő, ha sikeres, akkor: „Kifeküdte magának a …!” (Ettől a szövegtől meg én fekszem ki – persze az érintetteken kívül.) Ezért aztán a férfiak igyekeznek elkerülni, hogy vádolhassák őket, mármint azzal, hogy náluk feküdték ki a karriert… (Ha már egyszer SAJNOS NEM!)

Még veszélyesebb a helyzet, ha a szép nő ráadásul okos is, ekkor aztán még inkább oda kell figyelni rá. Egy darabig hatástalanítani lehet azzal, hogy a testével éri el (nagy nehezen) a sikereit, meg is tesznek mindent ennek érdekében: pletyka, mobbing… De az okos nő azért okos, hogy… 

És minden szép nő legyen egyben okos is, különben maximum playmate lehet belőle, és/vagy mehet dubajozni (hogy a divatszóval éljek, még akkor is, ha az a „Dubai”, mondjuk, a Belvárosban van ‒ itthon, nálunk).

Az okos nő azért is okos, mert tud élni a szépségével is – természetesen azt is tudja, hogy a szépséget nem adják ingyen stb. Mint ahogy azt is tudja, hogy kommunikáció az egész világ – és azt is, hogy a teste, a szépsége is része a kommunikációjának. Azzal is tisztában van, hogy a tartalom adhatja meg a forma igazi szépségét – a test szépségét a lélek szépsége. Igen, már jó ideje ismét a gondolkodásról van szó (ami szintén kommunikáció, „csak” belső). Az pedig evidencia, hogy a gondolataink határoznak meg bennünket. Ha evidencia, akkor nem is ragozom tovább – azért annyit, hogy: igen, az érzéseinket is befolyásolhatjuk velük. (Persze egyénfüggő, hogy ki mennyire.)

Az élet a versenyről szól – ráadásul nem feltétlenül a fair play jegyében!

Sőt, sokkal inkább a harcról!

Ráadásul olyanról, amelyben sokan mindent megengedhetőnek tartanak – természetesen csak az ellenfelükkel szemben! Márpedig általános a verseny/harc (sokszor még csapaton belül is!), akkor pedig mindenki ellenfél. (Jó, ha nem ellenség!) A szépség pedig veszélyes ellenfél, ezért sokan ellenséget látnak benne, és ellenségként is viselkednek vele szemben.

Nincs mese, fel kell venni a kesztyűt, vállalni kell a harcot, amiben a vállalt szépség igen hatásos fegyver lehet, különösen, ha ésszel párosul!

Élni is kell az erejével – a szépségnek is, meg az észnek is! Egymást erősítve!

Persze várhat a szépség, mint Csipkerózsika a mesében, csakhogy – mint írtam – nincs mese!

Nemcsak azért, mert fogyóban vannak a királyfik, hanem azért is, mert ők is egyre gyávábbak… Olykor jobban félnek a szép „királykisasszonytól”, mint a hétfejű sárkánytól, akitől meg kellene menteni őt. 

Jobb tehát, ha a „királykisasszonyok” maguk készülnek a hétfejű sárkányok elleni harcra, arra, hogy egyenként kell levágni mind a hét fejét valamennyinek. Kezdve mondjuk az önbizalomhiánnyal, folytatva az ebből fakadó rosszindulattal…

Szép az, ami érdek nélkül tetszik – mondta a filozófus.

Csakhogy mindennapjainkat áthatják az érdekek, és egyre inkább érdekből „szép” az, ami „tetszik”.

Azért persze túlozni sem kell, a szépség nem mindig hátrány, sőt: nagy-nagy előny is lehet, ha elég okos vagy hozzá, hogy élni tudj vele!

Hát akkor?!