„Na jó, ebből elég volt!” – csattant fel az asszony, és szabadulni próbált a férje karjaiból. A férfi azonban mit sem hallott vagy akart hallani a szavaiból, és még nagyobb erővel és lendülettel folytatta… nyilván már csúcsközelben volt. Az asszony is úgy érezte, ezért minden erejét összeszedve támadt vissza. „Elééég, elég legyen!” – üvöltötte, a körmeit pedig a férje vállába vájta. A férfi feljajdult a fájdalomtól, és egy pillanatra erőtlenné vált. Ezt használta ki a nő: egy hirtelen mozdulattal szinte lerúgta magáról.

Utána a könnyű plédet maga elé kapva leugrott a hatalmas franciaágyról, és támadásra készen fordult a férje felé, aki fájdalmas arccal szorította ágyékára a kezét – nyilván érzékeny helyen találta felesége térde. Fájdalomtól és dühtől eltorzult hangon szitkozódott:

– Mi a faszt művelsz? Nem elég, hogy elbasztad…?! Teljesen elment az eszed?!

– Még te kérdezed? Te, aki mint egy állat, mint egy felajzott vadkan…! Most meg, mint egy részeg kocsis! Hányingerem van tőled! – Az asszony változatlanul támadásra készen állt… undorodva nézett a férfira, aki a franciaágy szélére húzódott, és kezét még mindig az ágyékán tartotta. – Hát már itt tartasz… ha kell… ha másként nem megy, akkor megerőszakolsz? … Vagy már az erőszak kell, már arra gerjedsz? Az erőszak édes íze… és a revánsvágy?

A férfi arcáról egy pillanatra eltűnt a fájdalom és a gyűlölet – értetlenül bámult a feleségére. Hangján azonban átizzott a harag.

– Mi a fasz… milyen kibaszott revánsvágy? Mi az istenről zagyválsz itt összevissza?

– Hagyd ezt a verbális mocskot… e nélkül is hányingerem van tőled! – A nő olyan undorral ejtette ki a szavakat, amilyennel a férjét nézte. – Revánsvágy… a tehetetlenségedért, sikertelenségedért… az egész elfuserált életedért, de leginkább azért, mert nekem sikerült elérnem…

– Mit… mi a szart sikerült elérned? – kérdezte a férfi gúnyosan. – Na, hadd halljam! Ja persze, őfelsége az igazgatóasszony! … Ez a baj… az… az, hogy nem hódolok be, nem hallelujázok, hogy…

– Na, várjunk csak! – szólt közbe az asszony. Meg is lepődött, és sértve is érezte magát. – Nem győzted a bulikat, partikat tartani, amikor kineveztek csoportvezetőnek… nyolc ember csoportvezetőjének! Szétkürtölted boldog-boldogtalannak, hogy hűűűű meg tyűűűű! … Én kinek mondtam el az igazgatói kinevezésemet? Ki tud róla a baráti körünkben? Nem tartottam partit, hogy megünnepeljük… szinte titkolom, mintha szégyellnem kellene. És ki miatt? Miattad… hogy ne érezd magad kínosan, hogy túlléptem rajtad!

– Miii…? Kin léptél te túl? – kérdezte a férfi szánalmasan erőltetett nevetéssel. – Csak mert nekem nincs gyomrom… 

– Nekem bezzeg van, ugye? Más se, csak gyomrom, igaz?

– Hát azt azért nem mondanám, merthogy nagyon is… bombanő vagy, aki élni is tud a…

– Naná, hát persze, kifeküdtem magamnak… igaz? A második diplomát is? Meg a nyelvvizsgákat… Te bezzeg önérzetesen ücsörögtél a… és fintorogtál a „karrieristán”, a „bombanőn”, aki „tud élni a testével”! … Miközben te voltál az egyetem esze, tényleg messze te voltál a legjobb… ez is imponált nekem! Nem tagadom, fel is akartam nőni hozzád… Aztán valami eltörött benned. Emlékszel a beszélgetéseinkre… erről? De egy idő után már szóba se lehetett hozni! Én azért is hajtottam, hogy hátha motivállak, hogy hátha átragad… Úgy nem kunszt senkit sem megelőzni, ha a másik megáll, magába roskad! … Egyébként nem akartalak „legyőzni”, pláne megszégyeníteni. Mentem a magam útján, hogy elérjem a célomat, céljaimat. … Neked mi a célod, hm? … Nem jelent örömet kimondani, sőt… de túlléptem rajtad… Ezért a reváns… az ágyban!

– Mi? Milyen reváns? Már megint ezzel…

– Reváns… mert mi már nem szerelmeskedünk…

– Nem… ez igaz! – vágta rá a férfi. – Reváns? Na, figyelj csak! Reváns? Na, az a reváns, hogy már az ágyban is megalázol… hogy már férfinak se tartasz, mert nem tudlak kielégíteni! Fekszel, mint egy darab fa… csak, mert nem hódoltam be az igazgatónőnek, mert nem halle…

– Hogy én? Másra se vágyom, mint hogy úgy ölelj, ahogy régen! Szerelemmel… Azelőtt minden rezdülésemet értetted, jobban ismerted a testem, mint én! Önzetlen voltál és figyelmes, ó, istenem! – mondta az asszony könnybe lábadt szemmel, és hatalmasat sóhajtott. – És mi van most? Azóta, hogy megmondtam: valószínűleg engem nevez ki a francia vezérigazgató… Azóta… Először nem értettem, de kezdtem jobban figyelni, hogy jól látom-e, jól érzem-e. … Mindent megpróbáltam, mindent bevetettem… mondtam is, hogy… de nem lehetett veled beszélni. Néha már szégyelltem magam… Közben meg reménykedtem, ma is… hogy ma majd talán… Erre meg akartál erőszakolni!

– Megerőszakolni? Én? – kérdezte a férfi tettetett csodálkozással. – Akkor nem te tépted le a bőrömet, nem te rúgtad szét a tökeimet…! Persze a nagy „szerelmes odaadás” jeleként!

– Mert megint bedurvultál, most már, mint az állat! Jeleztem… szóltam… de hiába! Mindent felülírt a revánsvágy, hogy legalább az ágyban fölibém kerülj, hogy uralkodhass rajtam. … És igen, egyértelmű, hogy már az erőszak ízére gerjedsz, hogy betörj, magad alá gyűrj!

– Te kurvára beteg vagy… – próbálkozott a férfi erőtlenül.

– Maximum voltam… – felelte az asszony szomorú határozottsággal. – Eddig… eddig, hogy tűrtem… Persze reménykedtem, hitegettem magam… próbáltam a férjemet a helyedbe képzelni, azt a férfit, akit még ma is szerelemmel szeretek, de aki már nem te vagy!

– Hát ez az! Na, látod ez az… ahogy mondtam! Ez a reváns, hogy megpróbálsz eltiporni…

– Nem, én már csak szabadulni akarok tőled… engem nem fűt revánsvágy az elmúlt hónapokért sem. Most se azt mondom, hogy szedd a sátorfádat, én megyek… pedig ez anyuék háza volt, de ezek után nem bírnék ki egyetlen percet se veled egy fedél alatt. Majd hívj fel, ha elköltöztél… a többi az ügyvédek…

– Csak azt ne hidd, hogy kisemmizhetsz! – horkant fel a férfi. – Majd én megmutatom…!

– Majd te, persze! De szó sincs revánsvágyról… igaz? És lám, már nem csak az ágyban…!