Igencsak rácsodálkozott a lánya meglepően lezser természetességgel bedobott kérdésére – „Anyu, és mi a jó a szexben?” – egy amolyan „felvilágosításosdi” beszélgetés közben. „Az apádat kérdezd, kislányom!” ‒ vágta rá azonnal, és erre is igencsak rácsodálkozott. Ahogy a lánya reakciójára is. „Hogy ez mekkora poén, anyu!” ‒ mondta némi hamiskás mosollyal és kuncogással kísérve.

Ő pedig már rögtön visszaszívta volna, hirtelen nem is értette, hogyan szaladhatott kis a száján a „mekkora poén”. Mert számára ez sok minden volt, csak „mekkora poén” nem. Úgy érezte, elárulta magát, évtizedes testi ‒ és abból fakadó lelki ‒ kielégületlenségét.

„Jesszus, talán még bele is pirultam!” És persze úgy érezte, hogy a férjét is elárulta, még ha nem is „kibontva”, hogy ügyetlen, ráadásul már régóta csak a maga örömével törődik, hogy a legkisebb „erőbedobással” elélvezzen. Közhely. Azzal pedig ismét csak magát árulta el, hogy beletörődött ‒ mert valóban beletörődött (a szokásos lelki „koreográfia” szerint).

Hirtelen eszmélt, hogy talán menteni kellene a még menthetőt, de minimum megpróbálni. Ő is érezte a fáziskésést, de kacsintott egyet a lányára, annak „igazolásaként”, hogy „mekkora poént” nyomott az imént. Aztán villámgyorsan váltott – „Jöhet a vacsi?” –, hogy ne adjon időt lányának a reagálásra.