„Nem, nem vagyok cinikus… nem is gúnyolódom… Képzeld: megértelek. Az igényeidet is. És azt se vonom kétségbe, hogy szerelmes vagy belém. Én is beléd, és éppen ezért mondom, hogy kész, vége, fejezzük be!” – mondta a nő a férfinak, akinek arcán értetlenség és keserűség látszott. A nő pedig az előbbi őszinteséggel és komolysággal folytatta: „Igen, éppen azért, mert szeretlek… és mert tőlem sosem kaphatnád meg azt, amire annyira vágysz! Nem akarlak boldogtalanná tenni… és magamat se, mert tudnám, hogy hiányzik neked… és hogy boldogtalan vagy miatta…”

A férfi megszólalt volna, de a nő nem engedte: „Ne, ne kezd újra… nincs értelme! Mondtam, hogy megértelek. Tökéletesen világos, hogy mi jelenti számodra azt, hogy teljesen elfogadlak… hogy teljesen magamba fogadlak… Én pedig képtelen vagyok rá… igazából nem is akarom, sőt…!”

…

„Nem, nem hiszem, hogy folytathatjuk, illetve tudom, hogy nem, ahogy mondtam! Világosan kifejtetted – és köszönöm az őszinteségedet –, hogy mennyire fontos lenne neked… Szóval nem. Benned élne a vágy… Talán a remény is, hogy majd idővel megváltozom… De nem, biztos, hogy nem…”

…

„Nem, nem kell magyarázkodnod, nem vádoltalak semmivel! Elfogadom, hogy szerinted az teljesen természetes… hogy maga a csoda… hogy a teljes odaadás… De én nem… engem taszít… annyira, hogy…”

…

„Nem, egy szóval se mondtam, hogy perverz vagy! Nem! Ha belegondolok, én vagyok az… mármint a korszellem szerint, merthogy… Olvasom én is… és már akkor is taszít… számomra undorító! Miközben… na, mindegy is! Találsz majd mást… vannak nők, akik akkor is, ha… ha nekik is undorító… Én nem vagyok ilyen, és nem is leszek. Ahogy mondtam, nem is tudnék… nem is akarok, annyira undorít… Szóval találsz majd magadnak mást… mást, aki nem olyan, mint én… aki nem olyan »perverz«, mint én.”