Dr. James Carson először fel sem figyel a mind erősebb zajra. Teljesen belefelejtkezve dolgozik másnapi felszólalásának szövegén, amelyet a clevelandi sebészkongresszuson kíván előadni az égési sérülések újfajta kezeléséről. Aztán hirtelen felkapja fejét a kinti vircsaftra. Ingerülten pattan fel komputere elől, az ajtóhoz rohan, hogy véget vessen a kórházi folyóson még soha nem hallott lármának. Helyesebben, hogy először is kiderítse, hogy miért e szokatlan zsivaj. Feltépi az ajtót, de abban a pillanatban vissza is hőköl a 190 cm magas férfi, mert előtte egy még nálánál is hatalmasabb ember magasodik, aki azonnal nyomul befelé a karjaiban tartott nővel.

– Bocsánat doktor, de nem tudtam megállítani! – hallatszik valahonnan az izomkolosszus mögül az egyik ápolónő hangja.

– Jó-jó, de mi ez? – kérdi döbbenten dr. Carson, amint Alex Jordan elviharzik mellette az ő Hercegnőjével. – Mi ez az őrület? – kérdi ismét, amint meglátja az újságírók siserehadát, ahogy megpróbálnak egymáson is keresztülgázolni, hogy lehetőleg a legjobb helyet foglalhassák el a rendelőben. – Na, de kérem! – próbálkozik az orvos.

– Doktor! Maga a doktor? – bizonytalanodik el Alex Jordan. – Megmozdulna végre? Nem látja, hogy ömlik a vér a Hercegnőm kezéből? – kérdi, miközben óvatosan a vizsgálóasztalra helyezi Lilly Marshot.

Mire az orvos megmozdulna, már vagy tizenöt fotóriporter és tévéoperatőr veszi körül a sérültet.

– No, de kérem! – próbálkozik ismét a varázsigével dr. Carson. De most sincs foganatja.

– Alex, Trevor! – harsan fel Jane Moore hangja. – Tisztítsátok meg a terepet! – hangzik a vezényszó a támadásra.

A testőröknek nem kell kétszer mondani. Egy jól begyakorolt átkaroló hadművelettel bekerítik az ellenséget, hogy azután kiszorítsák őket elfoglalt hadállásaikból. Nem kis meglepetésükre egy lelkes és hatalmas önkéntes is csatlakozik a támadáshoz – dr. Carson személyében.

– Most már tényleg kifelé! – szól az orvos csatakiáltása, és olyan erővel ragadja meg az egyik vonakodó fotós karját, hogy az felordít a fájdalomtól.

– Hé, eltöri karom!

– Ne izguljon, később megműtöm! – igyekszik megnyugtatni dr. Carson, miközben kituszkolja az ajtón.

– Köszönöm fiúk, ez derék munka volt! – dicséri meg a harcosokat a győztes hadvezér pózában Jane Moore, miután az utolsó médiagerillát is megfutamodásra kényszerítették. – Doki, munkára! – adja ki az ukázt a lelkes és meglepett önkéntesnek.

– Igenis, őrmester! – szalad ki önkéntelenül a sebész száján.

– Kapitány! – igazítja ki Trevor Raney.

– Tessék? – kérdez vissza értetlenül a sebész.

– Mondom: kapitány! – feleli a testőr. – Jane Moore kapitány!

– Dr. James Carson ezredes! – vágja rá az orvos, és mosolyogva meghajol a fekete nő előtt.

– Miss Moore a haditengerészet kapitánya volt mielőtt... de mi lenne, ha végre a Hercegnő... – válik türelmetlenné Alex Jordan.

– Szóval Hercegnőnk is van! – csodálkozik cinikusan az orvos. – Nagyszerű! – teszi még hozzá, de már a sztár keze után nyúl.

– Lilly Marsh! Én pedig Jane Moore vagyok, a művésznő menedzsere – nyújtja kezét a nő, de a doktor nem figyel oda, mert az erősen vérző sebről igyekszik lehúzni az Alex Jordan által a kocsiban felrakott kötözést.

– Lilly Marsh? – kérdi aztán csak úgy mellékesen, igaz eléggé megvető hangsúllyal dr. Carson.

A művésznő döbbenten néz az orvosra.

– Valami baj van? – kérdi meglepetten. – Mi a baja velem? ... Velem van valami baja? – zavarodik bele Lilly Marsh egyre jobban, közben szürkészöld szemei szikrát szórnak.

– Azért tűnt olyan ismerősnek! – mondja csak úgy magának az orvos. – Ezért ez a felhajtás! Nem hagyhatta volna otthon a slepjét, vagy hogy is hívják ezeket a…? Netán klipet forgatnak?

– Ember... normális maga?! – kel ki magából Jane Moore.

– Kapitány, ha gondolod.... – pattan fel Alex Jordan. Trevor Raney is követi.

– Ugyan már! Alex! – nyugtatja Lilly az idősebb testőrt. – A doktor úrnak rossz napja van!

– Hát ez igaz! Idejönnek, csinálják a cirkuszt, csak hogy meglegyen az aktuális szenzáció, hogy fogyjon a lemez! Hiszen mindegy, hogy mit írnak, csak írjanak rólunk! A balhé pedig tuti címlap! – dohog tovább, mint egy vénember, holott alig múlt harmincöt. Igaz, már a seb tisztításával is majdnem végzett a közben előkerült egyik asszisztensnő lelkes közreműködésével, aki viszont nem győz művésznőzni.

– Mary! – szól rá az orvos. – Most autogramot akar, vagy segíteni?

– Mondja doki, maga mindenkihez ilyen kedves? – érdeklődik Lilly Marsh sziszegve, mert igencsak csípi a sebet a folyadék, amivel éppen ecsetelik.

– Nem, csak azokkal, akik megzavarnak a munkámban...

– Milyen munkában, hát nem az a dolga, hogy a sérülteket ellássa? – vág vissza a művésznő.

– Most éppen mással voltam elfoglalva!

– Bocsánat, hogy balesetet szenvedtem! Ha tudtam volna, hogy előbb időpontot kell egyeztetni, ráér-e, idetelefonáltam volna, beleeshetek-e az üvegbe?!

– Jaj, de vicces! Talán, ha vigyázna egy kicsit! – zsörtölődik dr. Carson. – Ezt bizony össze kell varrni!

– Jó, akkor kerítsenek egy szabót, csak legyek már túl rajta! – válik keményebbé Lilly hangja.

– Ha megengedi, vállalom a stoppolást! – morogja a doktor. – Mary, a szokásossal kezdjük!

– Az lehet, de nem velem! – ellenkezik sértődötten MissMarsh. – Küldjenek egy olyan orvost, aki emberekkel szokott foglalkozni! A világért sem zavarnám tovább a doktor urat a halaszthatatlan munkájában.

– Rossz hírem van, Miss Világsztár! Be kell érnie velem, ha nem akar elvérezni. Már így is... Noha szabadnapos vagyok, csak a felszólalásomat jöttem be megírni, ami várhat... végül is… Egyébként meg pillanatnyilag csak én vagyok elérhető, a kollégák mind operálnak.

– Ezek szerint nincs más lehetőség, Lilly! Marad a vadember! – győzködi a „Kapitány” Miss Marsh-ot, miközben ép kezét simogatja.

– Át kell mennünk a kisműtőbe! Mary, szólj Frednek, hogy vigye át a művésznőt!

– Azt már nem! Én viszem a Hercegnőt! – vágja rá Alex Jordan és azonnal ott terem. Már nyalábolná is imádottját.

– Azt már nem! – ismétli az orvos. – A műtőbe be nem teszi a lábát.

– Ne legyen benne biztos! – erősködik amaz.

– Alex, kérlek! Igaza van a doktornak! A szeretetnek is van határa! Tán mégis jobb, ha nem te akarod elvégezni a műtétet – zárja le a vitát a „Kapitány”. Dr. Carson hálás pillantása a jutalma. – Jé, lehet, hogy mégis emberből van? – kérdi magától Jane Moore.

* * *

Lilly Marshnak volt ideje, hogy alaposan szemügyre vegye az őt operáló nagydarab, de jó alakú orvost, hiszen csak helyi érzéstelenítésre volt szükség. Míg Dr. Carson teljes odafigyeléssel tette a dolgát, addig a művésznő gondosan feltérképezte az arcát, amelyet – amint lehiggadt – egyre rokonszenvesebbnek talált, még ha nehezen is vallotta be magának.

Végül is egy jóképű pasi! – szögezte le magában. Mindig is vonzották a markáns arcélű férfiak, dr. Carson pedig mintha csak mintapéldánya lenne Lilly Marsh ideáljának. – Csak a modora! – gondolt vissza a kinti megnyilvánulásaira.

– Mégis… mi történt a kezével, ha nem titok? Helyesebben hogy történt, hiszen azt látom, hogy elvágta, jó néhány szilánkot már el is távolítottam – szólal meg az orvos.

– Beletenyereltem a pohárba...

– Ja, a pohár! A pohárral bizony gond lehet! … Hát még a poharakkal! – válik szóról szóra rossz ízűbbé dr. Carson.

– Na, álljon meg a menet! – ülne fel az énekesnő, de az orvos visszaparancsolja.

– Ne fickándozzon itt, ha megkérhetem!

– Maga meg ne tegyen ilyen kétértelmű megjegyzéseket!

– Ön mondta a poharakat!

– Nem, a poharakat maga mondta! – csattan fel az énekesnő. – Én csak egy pohárról beszéltem, és nem gyomormosásra jöttem... úgyhogy hagyjuk az ilyen megjegyzéseket! Nem ittam, nem vagyok részeg! Jane-t rántottam el egy ránk zuhanó fényszóró elől, úgy tenyereltem a pohárra... az egyensúlyomat vesztve.

– Bocsánat! – szűri fogai közt az orvos.

– Persze, Lilly Marsh és a pohár! Mert Lilly Marsh olyan! – méltatlankodik a művésznő.

– Már bocsánatot kértem! Egyébként az újságok írták... mást se írtak...

– Mikor? Közel három éve absztinens vagyok!

– Igen? – lepődik meg a sebész, egy másodpercre még a keze is megáll.

– Igen!

– De hát az újságok!

– Igen, van, amelyik még mindig a régi követ fújja! Lilly Marsh egyenlő: pia, drog, pasik, botrányok...

– Ne mondja, hogy nincs alapja! – szalad ki dr. Carson száján. – Hogy csak úgy kitalálták…  hogy minden botrány csak kitaláció! A nagy lázadó image-e! De ha így van, akkor ne azokat okolja, akik elhitték a nagy hazugságot! Akiknek nem tetszenek az ilyen nők… – feleli az orvos anélkül, hogy egy pillantást vetne az énekesnőre.

Lilly Marsh megdöbben az orvos hangsúlyán, a megvetésen, ahogy az „ilyen nők”-et mondta.

– Egy szóval sem állítottam! Az indulás után volt egy év... Igen – vallja be, és tényleg őszinte fájdalom hatja át szavait. Olyannyira, hogy még dr. Carson is odapislant. Az énekesnő pedig folytatja: – Egy év pokol! ... Az „ilyen nők” pedig igazán jólesett!

– Most ismerte el, hogy volt ilyen...

– Több mint három éve! ... Igen, megjártam a poklok poklát, s már nem is hivatkozom arra, hogy kik vittek bele... Hogy mi elől menekültem... Hogy a sikert sem könnyű feldolgozni... Meg a félelmet, hogy elillanhat az, amire mindig is vágytam! … Már csak magamat hibáztatom. … Különben meg hol van már az Lilly Marsh?! – mondja megkérdőjelezhetetlen őszinteséggel.

Dr. Carson is így érzi, és mégis:– Minap is azt olvastam...

– Igen, mert két év után jön az új album, és valamit írni kell... Mi sem egyszerűbb, mint a régi botrányokat előszedni!

– Akkor miért lepődött meg az előbbi szavaimon? … Mit gondol, könnyű egy lányos apának, akinek szeme fénye Lilly Marsh-ért rajong? – kérdi az orvos, és mélyen az énekesnő szemébe néz. – Maga hogy viselné, ha a lányának egy olyan sztár lenne a példaképe, aki iszik, drogozik...

– Befejezett múlt idő! Három éve! – tiltakozik hevesen a művésznő. A doktor, lányára való megjegyzése különösen szíven ütötte.

– Maga is elismerte, hogy még most is ez olvasható a lapokban! Gondoljon bele: kislányok dúdolják a számait... akarnak olyanok lenni, mint maga, az imádott bálvány. … Kislányok énekelnek arról, hogy milyen idegen ágyakban... a semmi szélén táncolva, vagy hogy szeretőm a halál! … Esetleg arról, hogy ők a család árvái!

– Én ezt mind megéltem! Ezek nem agyament szövegírói fantazmagóriák, ez az én életem! Sajnos!

– Elhiszem. Sőt, egyik-másik száma nekem is tetszik... Kifejező... meg minden. Ráadásul én meg is beszélem a lányommal, hogy miről szólnak a dalok... De nem minden szülő ül le a gyerekével. Meg nem mindenki képes megbeszélni a lányával, hogy miért „idegen ágyakban”...!

– Igazán szép egy ilyen apa–lánya kapcsolat! Bár nekem lett volna benne részem! – itt kivár egy csöppet, majd visszatér az eredeti témához: – De hát én nem meselemezeket készítek! Nem gyerekeknek szánom a dalaimat!

– Ne mondja, hogy nem tudja: már az óvodában is a maga dalait éneklik! Hogy kis pisisek példaképe... is.

– És én erről mit tehetek?

– Felelősséggel tartozik! – feleli szigorúan az orvos. – Művészi felelősségről még nem hallott?

– És Ön, a művészi autonómiáról? Az önkifejezés szabadságáról?! A szülők feladata, hogy megnézzék, mi kerül a gyermekük kezébe! … Ha az én lányom... – de nem tudja folytatni, mert kitör belőle a zokogás. Mindene rázkódik, az orvos döbbenten nézi.

– Nem akartam megbántani! Ennyire durva voltam? Nem is értem... Még egyszer bocsánat! – sajnálkozik a sebész. Egy kis gézdarabbal az énekesnő könnyeit kezdi törölgetni.

– Nem, nem... nem maga... Én... a kislányom... – zokog tovább.

Az asszisztensnő ekkor odahajol dr. Carsonhoz, és súg valamit a fülébe. Az orvos megdöbbenten hallgatja a néhány szót, arcán őszinte együttérzés jelenik meg az arcán.

– Bocsánat! – próbálja vigasztalni. Előbb ismét Lilly Marsh könnyeit igyekszik letörölni, majd mindkettejük legnagyobb meglepetésére, megsimogatja a nő arcát. – Bocsánat!

– Mondom, hogy nem maga...!

– De igen! Ha nem így viselkedem, ha nem jár a szám feleslegesen… ha nincs a képemre írva, hogy mi a véleményem... – megáll hirtelen és láthatóan igazít mondandóján – hogy mi a véleményem az egykori Lilly Marshról.

– Oké! … Minden rendben! – feleli az énekesnő sírva.

– Látom! – próbál nevetni dr. Carson, hátha jobb kedvre tudja deríteni a sztárt, akinek szürkészöld szemeiben már nem csak a fájdalmat látja... Helyesebben azt, csak mégis olyan különös hatással van rá...

– Oké! – ismétli Miss Marsh. – Végül is honnan ismerhetne máshonnan, mint a lapokból... tévéből... Talán ha csak a dalaimból próbálna megismerni, többet tudna rólam! Azok nem hazudnak – mondja a sztár. – Nézze majd meg, hogy mi lesz a holnapi újságok címoldalán! Fotó a véres arcomról... Hogy megint kórházba vittek... Mit csináltam, vagy mit akartam csinálni...

– Mondja meg nekik... tartson egy sajtótájékoztatót!

– Maga ilyen naiv? – kezd el fájdalmasan kacagni Lilly. – Az igazság nem szenzáció, már pedig az kell nekik, a szenzáció!

– Majd én elmondom, hogy miért kellett megműteni... hogy mi történt a kezével – feleli a sebész, akinek szavaiból egyértelműen kicseng, hogy komolyan is gondolja.

– Maga tényleg végtelenül naiv – mosolyogja meg a művésznő. – Azért köszönöm! ... Megint előkerülnek a régi dolgok... Még jó, ha csak feltételes módban, hogy: „Csak nem esett vissza...?” Lesznek cinikusok is, hogy az új lemez és a turné kampányának része... hogy műbalhé volt az egész, hogy magamra irányítsam a figyelmet! Kit érdekelt, hogy leszoktam az italról... hogy vége a botrányoknak!

Dr. Carson közben végez a műtéttel.

– Ííígy ni! – mondja elégedetten a szemben lévő üveges szekrénynek dőlve. – Hát… nem irigylem!

– Nem is kell, meg sajnálni sem... Egy kis megértés... az jól jönne!

– Én egyébként nem vagyok nagy tévénéző, és azt is megválogatom, hogy mit olvasok... de hát az ember nem tudja kivonni magát... A lányom ugyan mondta, de... szóval úgy gondoltam, hogy védi a nagy kedvencét!

– Ó, igazán kedves! Köszönöm szépen, kérem, adja át neki! Igazán megható – érzékenyül el az énekesnő. – Küldök majd egyet az új albumból... Nem, illetve nem csak... Kérem, jöjjenek el! ... Talán tudja tőle, holnap lesz az új lemez bemutatókoncertje a Madison Square Gardenben, ezzel indul a turné...

– Nehéz lenne nem tudnom róla. Nem, nem csak a lányom miatt, csak kinézek az ablakon... és ott mosolyog a fél tűzfalat betöltő plakáton.

– Na, küldök három jegyet Alexszel... jöjjenek el! Kérem! Elég három jegy egyáltalán? Egy gyermeke van?

– Egy lányom van... De nem tudok, nem tudunk... Holnap Clevelandbe repülök, az éves sebészkongresszuson tartok egy rövidke előadást az égési sérülések legújabb kezelési technikájáról. Nem tudom lemondani! Most már igazán sajnálom. ... Éppen azt írogattam, amikor...

– Elnézést kérek! A nagyobb cirkuszt talán az újságírók csinálták. ... Azért küldök két jegyet... Gondolom, nem csak apucija van az én kedves rajongómnak! ... Nem akar örömet szerezni a lányának? – kérdi szinte zsarolva a férfit. – Vagy még mindig annyira félti a borzasztó Lillytől? … Majd elmagyarázza, hogy talán nem is olyan velejéig rossz az a néni – teszi hozzá gonoszkodva, és abban reménykedve, hogy a férfi exkuzálni fogja magát. Így is lett.

– Jaj, neee! Hát persze! Azaz persze, hogy nem! – magyarázza izgatottan dr. Carson. Bele-beletúr barna hajába. Közelebb lép, kezét nyújtja az énekesnőnek, hogy lesegítse. – Mehetünk művésznő, visszaadom az ezredesnek.

– Kapitány! Az előbb lefokozta, most meg előlépteti! – neveti el magát Lilly Marsh.

– Úgy látom, megérdemli az előléptetést!

– Úgy látom, maga is ... tábornok! – neveti el a végét az énekesnő. – Köszönök mindent!

– Nagyon szégyellem magam! A fogadtatás... aztán, hogy megríkattam... nincs mentségem!

– Talán mégis!

Dr. James Carson kérdőn néz a sztárra.

– Az, hogy az egyik rajongóm apukája! Azért gondolom, van valami csekély köze a lányához – mondja mosolyogva az orvosnak. – Holnap küldöm a két jegyet! Apropó! Mit a teendő a kezemmel?

– Tulajdonképpen bármelyik kollégám megnézheti holnap! Nem ártana, már csak a biztonság kedvéért! – feleli dr. Carson elgondolkozva. – Illetve... talán... de...

– A vége elég talányosan hangzik...

– Szóval... ha nem délben szokott felkelni...

– Reggel hétkor már a konditermemben vagyok... Tudja, pia, drog... most még ez is! A lejtőn nincs megállás! Szóval, mi van, ha nem alszom délig?

– Arra gondoltam, hogy ha kilencig beérne, magam ellenőrizném... Nyugodtabb lennék...

– Köszönöm szépen! Igazán kedves! ... Oké! Ha kilenckor cirkuszt hall a folyosón, akkor jövök a sleppel – ígéri meg nevetve. – Ha nem, akkor... – kivár egy kicsit, közben a férfi arcát fürkészi –, nos, akkor… csak egyedül! Igyekszem, majd titokban idelopózni – mondja, és kezet nyújt a sebésznek, aki mintha kissé elvörösödött volna az elmúlt percben. Talán rájött, hogy a sztár leolvashatta arcáról, mit érzett akkor, amikor mintha azt sejtette volna a nő, hogy talán el sem jön. – Olyan kisfiús! – gondolja magában Lilly Marsh. – És milyen finom a keze! – teszi még hozzá a kézfogás után némán.

– Viszontlátásra! – búcsúzik dr. Carson, és úgy is hangzik. Sőt! A mielőbbi viszontlátásra! Bele is vörösödik ismét.

Lilly Marsh is észreveszi a hangsúlyt, a kisfiús pírt nemkülönben. Régóta nem tapasztalt érzés bizsereg benne...

– Viszontlátásra! – köszön el. Úgy is hangzik. Sőt! A mielőbbi viszontlátásra!

Az asszisztensnő zavartan próbál észrevétlenné válni.

* * *

– Mehetünk ezredes! – szól oda a világsztár jó kedvvel Jane Moore-nak.

– Mi van? – hüledezik a „Kapitány”. – Mi ez az ezredes? Ja... Már te is kezded?

– Nem én kezdem! Az előbb léptettek elő!

– Micsoda? Illetve: kicsoda?

– Dr. Carson! Úgy látja, megérdemled! – feleli kacarászva Lilly, és kedvesen átöleli a még mindig értetlenül bámuló menedzserét.

– El kellett altatni a beavatkozáshoz? – bukik ki amabból a kérdés.

– Elaltatni? Miért kellett volna? Hogy jut eszedbe?

– Hát, mintha még most is olyan kómás lennél!

– Én? Hát te nem értesz semmit.

– Ez igaz! – ismeri be Miss Moore. – Alex, Trevor!

– Igen, ezredes!

– Már ti is...?! Mindenki megbolondult? Vagy csak én?

– Oké, „Kapitány”! Befejeztük!

– A kitörést kellene megbeszélnünk! – közli a hadvezér. – Az újságírók...

– Ahogy parancsolod! A kezükkel vagy a lábukkal kezdjem? – kérdi röhögve Alex Jordan.

– Arra gondoltam, ti ketten előrementek, hogy a biztonságiakkal megbeszéljétek... – de nem tudja folytatni a haditerv ismertetését, mert bár először nem hisz a szemének, végül csak elhiszi: Lilly Marsh közben szépen kisétált az ajtón.

Először az újságírók, fotósok és operatőrök sem hittek a szemüknek... Azt látták, hogy valaki, aki tisztára olyan, mint Lilly Marsh... De hát az ki van zárva! Biztos kerítettek egy hasonmást! Esetleg a „Kapitány” vagy Alex Jordan öltözött be, maszkírozta el magát! Jó, mondjuk az óriásnak kicsit nehéz lett volna... Nem, az ki van zárva... nem lehet Lilly. Végül is Jane Moore rémült arckifejezése győzte meg őket, ahogy védence után ugrott. Akkor mégis Lilly Marsh! De mi történhetett, hogy csak így kisétál? Akik előbb eszméltek, már tartják is a mikrofonokat a sztár orra alá, hogy egyszerre százfélét kérdezzenek.

– Az előbb kikaptam maguk miatt, hogy hogy viselkedtek, milyen ramazurit csaptak...! Szóval, ez egy kórház, kérem, maradjunk csendben, és úgy is menjünk ki! – kéri olyan lefegyverző kedvességgel, hogy mindenki azonnal engedelmeskedik. 

Jane Moore megint csak nem akar hinni a szemének. Az újságírók előreengedik őket, hogy aztán valóban csendben elinduljanak utánuk. Egyedül Trevor lőtt ki, nyilván, hogy a kijáratnál már időben ott legyen a limuzinnal. Így is lett.

A kórház előtt azonban a média harcosai ismét azonnal támadásba lendülnek. Újból egymás sarkára taposnak, lökdösődnek, hogy jobb helyet találjanak a felvevőgépekkel, mikrofonokkal. És megint záporozni kezdenek a kérdések.

– Köszönöm szépen, hogy teljesítették a kérésemet! Köszönöm! – hálálkodik a tömeg közepén Lilly Marsh.

– Mi történt művésznő?

– Hogyan sérült meg?

– Mennyi vért veszített?

– Kedves barátaim! – szólalt meg újból az énekesnő. Ismét senki sem akar hinni a fülének. Erre még nem volt példa. Lilly is látja a csodálkozást az arcokon, és folytatja: – Tudom, belátják, itt nem lehet sajtótájékoztatót tartani, de holnap, a koncert után mindenkit szívesen látok...

– De mi most szeretnénk...

– Hogy várhatnánk holnapig!

– A rajongói, Lilly! Joguk van tudni... hiszen imádják magát!

Az utolsó mondatok célba találnak, Lilly Marsh megadja magát.

– Igaza van! Igazuk van! Oké, beszélgessünk! De nem itt... Menjünk át a parkba, üljünk le a fűbe... beszélgessünk egy kicsit!

Újfent senki nem akar hinni a fülének... Nemcsak az újságírók, hanem Jane, Debra és a testőrök is értetlenül néznek. A „Kapitány” töri meg a csendet.

– Le akarsz ülni a fűbe?

– Hát csak nem fázunk fel júniusban! – feleli mosolyogva a sztár.

Felszabadult nevetés jelzi, hogy sajtó derék munkatársainak tetszik az ötlet, még ha néhányan közben is azon törik a fejüket, vajon hogy fog meglépni Lilly Marsh. Nem létezik, hogy leül velük a parkban!

Pedig nincs igazuk. A sztár határozott léptekkel megindul a park irányába, egy pillanatra torpan csak meg, visszafordul és mosolyogva felinteget valahová a magasba, majd folytatja útját. Az utcán megáll az élet, mindenki a művésznőt bámulja. Többen kíváncsian csatlakoznak a kompániához, amely így egyre csak dagad...

* * *

Kicsim – első rész