A művésznő arcát figyelem a nagyjelenete előtt (meg persze közben és utána), amelynek hatására – mint utólag megtudtam – katartikus élményt kellett volna átélnem. Ott, a koncerten is, meg itt, a monitor előtt is, amikor újra és újra megnézem a YouTube-ra feltöltött felvételt. De nem jön… nem jön az istennek sem! Pedig a művésznő mindent megtett az „önkifejezés” jegyében: falatnyi topja után szuperminijét is ledobva, előbb a bugyikájából kikandikáló fanszőrzetét villantotta meg, majd gyorsan megszabadult a tangácskájától is, és elénk tárta a „magas művészi mondanivaló”-t.
Szóval a művésznő arcát nézem újra és újra. Először azért, mert az ő katartikus élményének nyomait keresem – amit állítólag átélt alkotás közben. Másodszor az érzelmi elő- és utójátékot figyelve próbálok rájönni a miértre, hogy: Miért ez az egész? Egyelőre csak addig jutottam, hogy szégyellem magam helyette, mert minduntalan eszembe jutnak a helyszínen hallott – és persze idézhetetlen – otromba és trágár férfi kommentek. (Persze nők sem hagyták szó nélkül!)
Figyelem a művésznő arcát közben és utána… nézem a mosolyát. Vannak beleérzéseim… aztán az a kérdés motoszkál a fejemben, hogy mennyiben változna a mosolya, ha hallaná a trágár kommenteket, amelyek a katarzis helyett… Mert a katarzis bizony elmaradt – ez a meztelen igazság(!), amit a meztelen hazugság kiváltott.
„Ne hazudj!” – ezzel kezdődik a katolikusok nyolcadik parancsolata abból a bizonyos tízből.
Itt és most nem mennék bele abba, hogy milyen parancsolatok mely pontjai biztatnak az ellenkezőjére, sőt: egyes helyzetekben szinte kötelezővé is teszik. Szerintem Te is találkoztál már ilyen parancsolatokkal és helyzetekkel, úgyhogy nem kell hosszasan bizonygatnom, hogy mennyiben épül hazugságra a világ, és hogy bizonyos tréningek már nevükben is hazudnak, mert hazugságra és/vagy hazugságokat tanítanak.
Az is egyértelmű, hogy miért akarnak egyre többen megtanulni profi módon hazudni – úgy is fogalmazhatnék, hogy az én-marketingjük és én-márkaépítésük részének tekintik.
Az már nehezebben érthető, hogy egyesek miért akarnak önmaguknak hazudni, de erre is lehet magyarázatot találni. (Lásd például: Hazudj valami szépet!) Igen, ezek mind-mind keverednek a hazugságban. Ezek és az említett külső piaci igények ellenére is azt javasolom, hogy az említett nyolcadik parancsolatot egészítsd ki azzal, hogy önmagadnak. Vagyis először is önmagadnak ne hazudj! (Tényleg csak mellékesen jegyzem meg, hogy azok sem – vagy ők aztán különösen nem – engedhetik meg, hogy hazudjanak önmaguknak, akik beneveznek abba a hazugságversenybe, amelyre a világ egy része épül.)
Szóval, ne hazudj – ÖNmagadnak se!
Arról sem szabad megfeledkezni, hogy bár a világ részben a hazugságra épül, az emberek csak addig tolerálják a hazugságot, amíg érdekükben áll – beleértve a legdurvább helyzetet is, amikor kényszerítve vannak rá. Más esetekben azonnal A király meztelen!-t kiáltanak.
Ennek ellenére mindig vannak, akik megpróbálkoznak a hazugsággal, vállalva a lelepleződés és a megszégyenülés veszélyét is.
Természetesen érdemes olyan területet választani, ahol a legnehezebb hazugságon fogni az embert. Az egyik ilyen terület a művészet, amelynek megítélése időről időre és (érdek)csoportonként változó konszenzus kérdése. Ami ma művészet, tegnap talán nem lett volna az – vagy fordítva –, és talán holnap sem lesz az. Persze az sem egyértelmű, hogy ma mi számít művészetnek – lásd fent: (érdek)csoportonként változó konszenzus. Ezért van az is, hogy egy-egy gatyaletolás egyesek szerint magas művészi alkotás. A dolog másik oldala, hogy mindig lesznek olyanok, akik csak a gatyaletolást tudják „művészi színvonal”-ra emelni, és olyanok is, akiknek ez katartikus élményt jelent, meg olyanok is, akiknek érdekük fűződik egy-egy gatyaletolás „művészi rang”-ra emeléséhez. A gatyaletolás művészének persze akkor is vállalnia kell, hogy lesznek, akik kiröhögik, kigúnyolják, otromba megjegyzésekkel illetik. „Művészete magasából” ugyan lenézheti a „tanulatlan suttyókat” – de kérdés, hogy mennyire jelent ez valódi vigaszt, miközben meztelen hazugságának meztelen igazsága élből cáfolja őt.
Szóval, nehéz ügy… mint maga a művészet is. Meg az érvényesülés is!
Hát még a művészi érvényesülés, ahol nincs célfotó meg elektronikus időmérés, csak szubjektivitás – egyéni meg tömeges szubjektivitás. No, meg üzleti érdekek!
„Eladó az egész világ!” meg „Színház az egész világ!” – következésképpen eladó a színház is, tágabb értelemben a művészet és a művész is. Eladó, ami és aki vevőre vár – bizony én-marketing az egész (a kisbetűs én nem véletlen). Mondanom se kell, hogy az „aki”-n van a hangsúly, hiszen csak a művész képes marketing aktivitásra, a művészet sosem tudja eladni magát. Nem véletlen, hogy ma már a művész(jelölt)eknek is tanítanak marketinget. Sajnos az sem véletlen, hogy sokak szemében a jobb marketinges a jobb művész – sokszor éppen azért, mert az illető valóban inkább a marketing művésze.
Ahhoz azonban nem kell a marketing művészének lennie, hogy tudja: feltűnést kell keltenie, hiszen, akiről nem tudnak, annak esélye sincs az eladásra. A művészek tarka forgatagában különösen. A „feltűnés”-t csak egy betű választja el az „eltűnés”-től – a marketing világában az érdeklődés az első lépcső, hogy a feltűnést ne kövesse az eltűnés. Sokan szinte azelőtt eltűnnek, hogy igazából feltűntek volna, mert nem váltottak ki kellő érdeklődést. Ahogy a városban sétálva is sokan tűnnek fel körülöttünk, és tűnnek el anélkül, hogy felkeltették volna az érdeklődésünket. (Persze nem is az volt a céljuk, ha mégis, akkor viszont nagyon rosszul csinálták.) Ahhoz, hogy vevők legyenek ránk és a művészetünkre, a mai gazdasági helyzetben és általános túlkínálatban nagyon erős motivációra van szükség, ami elképzelhetetlen a vágyakozás kialakulása nélkül. Ehhez elengedhetetlen az előbb említett érdeklődés-felkeltés. Méghozzá vonzó módon, különben ki vágyakozna ránk. Ennyit a marketing egyszeregyről.
Szokták mondani, hogy művésznek születni kell – tegyük hozzá gyorsan, hogy a marketing művészének is, hiszen a marketing-sematizmus még annyira sem vonzó, mint a művészi. Azt is szokták mondani, hogy a jó bornak is kell cégér – tegyük hozzá gyorsan, hogy nincs olyan jó cégér, amelyik a rossz bort el tudná adni hosszú távon. Ezt a művészeknek is tudniuk kell, ha nem akarják a saját bőrükön megtapasztalni – a gatyaletolásról előbb-utóbb kiderül, hogy csak gatyaletolás, ráadásul annyian letolták már a gatyájukat, hogy nagyon nehéz újat mutatni. Még a letolás módjában is, mert hát utána ugye, vagy ez van, vagy az. Ez van.
Persze vannak próbálkozások, például a magának szilikon melleket operáltató férfi, aki azonban nem érte be ennyivel. Tudta, hogy ez még kevés a katarzishoz, ezért férfiúi büszkeségét feketére suvikszolva tárta a nagyérdemű elé a szintén extravagáns művésznő produkciójának „mély művészi mondanivaló”-ját erősítve. A különleges férfiú büszkén nyilatkozta, hogy várja a divatvilág, a legnagyobb divatházak versengenek érte… Nem tudom, hogy mi lesz a legújabb férfidivat: a szilikon mell, a fekete micsoda, vagy a kettő együtt? Egyébként ki figyelt volna fel rá, ha a szilikon meg a fekete izé nélkül, felöltözve settenkedett volna a művésznő körül? Igen, a feltűnéssel kezdődik, meg a feltűnési viszketegséggel, amit oly sokan meztelenül „vakarnak”. Mert a meztelenkedéssel – a nudista strand kivételével – fel lehet tűnni, végül is nem kell csak egy gatya, amit le lehet tolni. Azután már „csak” el kell adni művészetnek. Először a művésznek önmagának, hogy legalább ő elhiggye: művészet az, amit csinál. Azután pedig már „csak” a segítők kellenek, akik felfedezik a „művészt”, értékelik és magyarázzák a „művészetét”, menedzselik, médiát szerveznek neki… akik királlyá „öltöztetik” a meztelent!
„A király meztelen!” – kiáltják azonban a „műveletlenek”, a művészet iránt „érzéketlenek”, akiknek a mély átéléssel közvetített, gondosan borotvált vagy éppen artisztikusan bozontos mondanivaló csak egy izé, amit kiröhögnek a gazdájával együtt.
A meztelenség, a lemeztelenítés is lehet katartikus, de csak lehet, egyáltalán nem biztos. Belemagyarázással persze lehet próbálkozni, belehazudással is, de mi értelme van? Kétségtelen, hogy sokszor a valódi művészi indíttatású és értékű meztelenség, lemeztelenítés sem vált ki mindenkiből katarzist, sokan még csak meg sem értik, és hasonló reakciók következhetnek, mint az egyszerű gatyaletolás esetében. Ráadásul oly sok mindent akarnak eladni meztelenséggel, annyian próbálkoztak már ezzel, hogy sokan eleve gyanúval élnek a művész őszinteségét illetően. Általában joggal.
Szóval, nézem a művésznőt a videofelvételen, meg olvasom a kommenteket, köztük azokét, akik kifejezetten az ilyenekre utaznak. Alig várják a „Mindig is meg akartam mutatni magamat… és igazán megtisztelő, hogy felkértek…” önvallomásokat kísérő pucér fotósorozatokat… aztán adj neki! A nyomdafesték meg belepirul.
Szóval, nézem a művésznőt a videofelvételen, figyelem az arcát, és zavarban vagyok, mert nem hiszem el, hogy ne tudná: önmagát is becsapja. Tényleg nem akarom belemagyarázni a magam viszolygását az egész szituációtól, meg azt, hogy én szégyellem magam helyette. Nem is értem, mit ér el önmaga megalázásával – mert megalázza magát, akkor is, ha magas művészi önkifejezésnek hiszi.
Megalázás, mert a közönség körülöttem álló részében megalázta magát: olyan érzelmeket hívott elő belőlük, hogy annak érezték. A kommentelőkről nem is szólva. Természetesen ahhoz semmi köze, hogy ki milyen érzelmi emlékekből áll, de azért vannak olyan hatások, amelyek sokakból hasonló reakciókat váltanak ki. Aligha hiszem, hogy ezeket akarta volna kiváltani. Nem véletlenül írtam, hogy akarta volna, ugyanis nem arról van szó, hogy a művészi előadás eksztázisában szabadult meg a legfontosabb ruhadarabjától. Ez bizony tervezett akció, mondhatni a művészi koncepció lényege. Jó pár hete volt ez a koncert, de semmi médiavisszhang a revelációszámba menő előadásról, a ritkán érzett katartikus élményről.
Semmi!
Semmi – ennyi lett a feltűnésből, ami nem keltett érdeklődést, miként művészi értelemben vett vágyat sem ébresztett. Akció pedig csupán a néhány említett reakció.
A nulla nullával szorozva a marketing egyszeregy szerint is nulla!
Hazudni persze milliónak is hazudható, csak semmi értelme, vagyis az is nulla.
Ez a meztelen igazság – a többi hazugság.
Akkor is, ha meztelenségünk mögé akarjuk rejteni – akár művészként, akár civilként, mert bizony a hétköznapi életben is különleges performanszoknak lehetünk tanúi. De legalább a főszereplői ne legyünk – ne reménykedjünk semmilyen katarzisban, hogy elkerüljük a nem kívánt kommenteket!
