1.,
– Az a helyzet apu… szóval, na… hogy leszbi vagyok.
– Tudom. És? Anyád is az!

2.,
– Anyu, apám minden elmondott… – kezdi a lány.
– Hát azt kötve hiszem, mert akkor nem hívnád az apádnak.

Részlet: „Csak azt ne mondd, hogy én bíztattam valamivel is! – tiltakozott hevesen. – Prosztó! Hiába a spirituális bájszirup, prosztó! Látnia kellett, hogy hányingerem van tőle… és hogy legszívesebben a képébe másznék! A te gurud! Nem, nem állt le… csak jött és nyomult! Tényleg azon voltam, hogy felállok és kisétálok! Aztán győzött bennem a szakma… ritkán lehet ilyet… élőben… személyesen… Ha úgy veszem, tanulságos volt! És a végén, illetve utána… a prosztóság csimborasszója!”

„Akkor röhögjünk!” – adta ki magának az ukázt. Kínjában! Igen, kínjában, mert annyira undorító és hazug volt az egész, hogy azon már csak röhögni lehetett. Előbb igyekezett visszatartani, elfojtani… ahogy előtte a felháborodását. … A főnök bambán nézte, láthatóan zavarban volt… kényszeredett torokköszörüléssel próbált időt nyerni, hogy aztán: „A munkahelyi zaklatás nagyon komoly vád… hogy valaki szexuálisan… vagyis ezzel nem lehet viccelni!” És komoly arckifejezéssel igyekezett illusztrálni, hogy mennyire nem lehet viccelni… de sajnos annál nevetségesebb volt, minél jobban igyekezett.

1., Felébresztette a vágyát… hogy szakítson vele.

2., A szerelem nem válogat – de az ember megteheti.

3., Egyre jobban értékelte… amikor már nem volt szerelmes belé.

Nézte a barnászöld aláfestést a vakkeretre feszített vásznon. Elmosolyodott, amikor eszébe jutott, hogy hányszor sírta vissza az aláfestést, merthogy sokszor utólag jobban tetszett neki, mint az elkészült festmény. „Ez van!” – mondta magában, miközben már bizsergett benne a vágy, hogy elkezdje fejleszteni a képet, hogy hozzálásson az „igazi” festéséhez. A régi, nagy mesterek munkamódszerét követte… több rétegben… kéjesen lazúrozva… Igen, kéjesen, mert élvezte a festés minden pillanatát. Bár néha a végeredmény(!)… mint amikor végig jó, sőt csodás, aztán mégis elmarad az orgazmus.