Már órák óta a fekete pillangó láthatatlan szárnyaival bíbelődött – mindig ezzel ment el a legtöbb idő. Igazából meg sem lepődött már, különben is, csak az órára pillantva érzékelte az idő múlását, annyira belefeledkezett a festésbe. Nem csak a kihívás miatt, hiszen a láthatatlan láthatóvá tétele… még akkor is, ha az ő szintjén igazából nem is volt kihívás… inkább csak munkaigényes. És egy pillangó mégiscsak egy pillangó, amelynek érzékeltetnie kell, hogy bármikor szabadon elrepülhet!
„Megértesz? … Most is? – kérdezte a lány olyan hangsúllyal, ami egyértelműen meghazudtolta anyja kijelentését. – De akkor mit akarsz? Hm? Tényleg letiltottalak a Facebookomról… tényleg… mert annyira »megértesz«, hogy nem tehettem mást! És mert annyira »megértesz«, hogy nem jöttél rá magadtól, mennyire ultragáz volt az egész! És mert annyira »megértesz«, hogy hiába kértelek… csak nem szálltál le… ott virítottál!”
Azt álmodta, hogy bele akar fulladni a mézbe, ami lassan teljesen ellepi. Meg azt is, hogy azon gondolkodik: milyen hülyeség ez… mármint nyelvileg… hogy bele „akar” fulladni… amikor éppen ellenkezőleg, nem akart, azért kapálózott minden maradék erejével, hogy… Aztán álmodta tovább, hogy azon gondolkodik, milyen hülyeség, hogy miközben minden maradék erejével az életéért kapálózik, halál-nyugodtan filozofálgat, nyelvészkedik.
1., Új ház, új kocsi, új asszony – mert ő maga sem volt már a régi.
2., Néhány protézise azért már neki is volt: a Mercedes, a villa, a yacht…
3., Azt hitte, a feledékenysége az oka, hogy már nem tudja, mi a jó a szexben.
„Rómeó és Júlia… hát igen!” – sóhajtják sokan e kép láttán is. Az érintés varázsa, csodája… az összeillő kezek mint összeillő szívek és lelkek. És az egymást kereső majd egymásba olvadó tekintetek. Van-e csodálatosabb, mint beleolvadni a szeretett lény tekintetébe? Azon keresztül a lelkébe… hogy a lelkek egyesülhessenek, örökre egymásba fogadva egymást!
1.,
– Szeretlek!
– Ettől tartottam.
2.,
– Beléd tudnék szeretni… – mondja a fiú a lánynak.
– Ne erőltesd, ha megkérhetlek!
