Nem kérdezem meg, hogy mi a véleményed arról a férfiról, aki képes megcsalni várandós feleségét. Na jó, ez így túl steril! Szóval arra a felajzott ösztönlényre gondoltam, aki – mondjuk – a kolléganőjét… amíg a felesége a gyermeküket hordja a szíve alatt. Talán veszélyeztetett terhes és már hetek óta nyomja a kórházi ágyat… vagy csak „simán” mindenórás a szülészeten… miközben születendő gyermeke apja… Szóval nem kérdezem a véleményed, mert komolyan úgy hiszem, egyetértünk. Akkor is, ha férfi vagy… mert, ha férfi(!) vagy, nem szimplán egy nemi ösztöne vezérelte hím… akkor ember is… akkor pedig nem lehet más a véleményed!
Na de mi van például a „segítőkész” kolléganővel, aki kollegiális alapon azonnal fogadókész a „nehéz időket” élő kispapa munkatársa kezdeményezésére? „Óh, hát gyere szegénykém, megértelek…!” – mondja, mert neki aztán van szíve. Persze ki akarja… az ő „együtt érző” szívét?! Istenem, mintha nem tudná, hogy mire kell! Mint ahogy azt is tudja, hogy a nemi ösztöne vezérelte felajzott hím felesége várandós… Lehet, hogy „előjátékként” sírta el neki a „sanyarú sorsú” kolléga, hogy már hónapok óta semmi…
A naivak talán azt gondolják: létezik olyan, hogy női szolidaritás… vagy a minimuma, hogy a várandós nőtárs férje tabu… Bizony nem, és egyre kevesebben vannak, akik elhajtanák az ilyet oda, ahová kell!
Hiénaribancok. Igen, róluk van szó! Azokról, akik úgy érzik, végre eljött az idejük… szabad préda a nemi ösztöne vezérelte felajzott hím…
Hiénaribancok… Hiénák, akik sunyi módon… Ribancok, akik rongyként élnek… Akiknek semmi sem számít… mindegy, hogy milyen áron… bármi áron… csak megkaphassák azt, amire vágynak! … Mintha azt kapnák, amire vágynak!
De nem csak hiénák és ribancok, sunyik és gátlástalan rongyok, ostobák is… méltó párjai a nemi ösztön vezérelte hímeknek! Azt sem értik, hogy hiénaságuk maradék emberségüket is felzabálja!
A hiénaribanc úgy vadászik, hogy szabad prédaként kínálja magát(!)… de ebben is ott van a sunyiság… Amit persze a nemi ösztön vezérelte hímek is csak agyhalott gerjedelmükben kajálnak be, amint visszatér a vér a farkukból az agyukba, undorodva ejtik a ribancot. Akiknél jelentkezik, még a maguk iránt érzett undort is a hiénaribancba vetítik: „Nem léptem volna én félre, ha az… az az ócska kurva… ha nem provokál… ha nem lett volna hajlandó nekem azonnal…! Oké, fasz voltam… oké, geci, hagytam, hogy a faszom…”
Ez(!) – szándékos dehumanizálás! – a hiénaribancok zsákmánya!
Hiénaribancok… ó, hányan vannak!
És hányfélék! Lehet akár a legkedvesebb is barátnő! A várandós nőére gondolok! Ki tudja, mióta vár a kedvező pillanatra? Ki tudja, nem próbálkozott-e már korábban is? Vajon ki a leghiénább ribanc? Netán az állapotos asszony kedves anyukája? (Igen, erre is volt példa!) Vagy inkább a drága hugicája, esetleg az odadó nővérkéje? (Naná hogy ilyenek megtörténtek, megtörténnek és meg is fognak történni!)
A ribancságra sincs mentség.
Ahogy a hiénaságra sincs… Kivéve az állatnak…
Mármint a négylábúnak!
