Már közel jártunk úti célunkhoz, a faluvégi kis temetőhöz, amikor összetorlódott autók állták kocsink útját. Nem láttuk, hogy mi a probléma… vártunk türelmesen. Mennyit változott a környék néhány év alatt! – csodálkoztam fájó szívvel. A nyomor – mint gaz a kertet – benőtte az egykor takaros házak romjait. Igen, már csak a romjait… jó pár épület – ablak nélkül – vakon nézett vissza rám, az üres ajtótokok fogatlan szájakként tátogtak… És szemét szemét hátán, kosz és mocsok… és gyerekek kiabálva, kergetőzve. Néhány felnőtt… főleg férfi téblábolt… az egyikkel egy asszony perelt átkozódva. Kicsit arrébb vettem észre a reménytelenség asszonyát… hogy aztán ne is tudjam levenni róla a szemem. A málló vakolatú fal előtt ült… várandós volt… hasa már erősen domborodott…
Remény és reménytelenség – ezek között cikáztak gondolataim. Mert mi más az áldott állapot, mint remény? Reménykedés… várakozás… örömteli szent várakozás. Aki várt már gyereket, tudja.
Vajon ez az asszony várja? – villant agyamba a kérdés, és azonnal elszégyelltem magam. Aztán egyre inkább úgy tűnt – borzasztó még kimondani is! –, hogy nem. Ez egy megesett nő, akivel most is megesett… akivel egész eddigi élete megesett… Igen, már egyértelműen így éreztem, és nemcsak a lehangoló környezet miatt, hanem mert az arcára volt írva. Persze hogy beleérzés ez is, mint minden… de akkor is! Az arcára volt írva a reménytelenség… nem is írva, beleégve, sorsa által beleégve!
És a reménytelenséget hordozta a méhében is… a kilátástalanságot – igen, így éreztem. Nem – jött egy újabb mondat valahonnan –, nem a remény hal meg utoljára, hiszen ez a nő is túlélte.
A reménytelenség méhe… – forgattam a szavakat a számban, és lelkem már a nő méhében volt… és fuldokoltam a reménytelenség magzatvíz-tengerében. Mert megéreztem, mert a magzat megérzi. Aztán majdnem belehaltam abba, ahogy felkiáltott… és már kívülről láttam. Két gyerek – gondolom az övéi lehettek – rohant hozzá veszekedve… Ő pedig rájuk üvöltött… Én meg majdnem belehaltam ott a méhében abba a barbár üvöltésbe… A vokalizáció – mondhatnám elegánsan –: a hangszín, a hangsúlyozás, a hangerő… bántó, durva, barbár… Fájt a méhében… ahogy a szavai is… Összeszorult a szívem… és kimenekültem.
Vajon mit hoz majd magával ebből a kis jövevény genetikusan? Ab ovo – úgy is – hátrányos helyzetű lesz, plusz amibe beleszületik. Nem a nincstelenségből fakadó kilátástalanság miatt – persze amiatt is –, hanem az anyjából fakadó reménytelenség miatt, mert mit adhat ez a nő abból, ami neki sincs…
Talán nem is volt… ab ovo…
Meg talán ő is a reménytelenség méhében fuldokolt… talán volt, hogy olykor majdnem belehalt, amikor az anyja…
Nem, nem a remény hal meg utoljára… sokszor már a születés előtt… a genetikusan kódolt reménytelenség fojtja meg nyakára tekeredett köldökzsinórként…
A kocsisor megindult… mi elmentünk, ők maradtak. A reménytelenségük is… ami benőtte lelküket, mint gaz a kertet… mint a nyomor a házak romjait… az emberek romjait.
