Érdekes pár – mondtam a barátnőmnek, miután elváltunk ismerősétől és annak „vőlegényétől” (akit akként mutatott be nekünk), és közben majdnem elolvadt a gyönyörűségtől. Utóbbi egyébként abszolút érthető volt, mert a pasi kész Adonis volt. Szemben vele – és ennek a különbségnek szólt az „Érdekes pár” –, akit meglehetősen előnytelen külsővel vert meg a természet. (Sorry, a természet „nevében”!) Ráadásul ő nem érte be ennyivel, még rátett néhány lapáttal… kajából! (Nem, ez nem testszégyenítés, barátnőm mondta, hogy igazi érzelmi kajagép a csaj. Ha valaki, akkor ő maga „szégyenítette” a testét.) Volt is rajta legalább húsz kiló súlyfelesleg! Vajon mit eszik rajta ez a pasi? – kérdeztem magamtól.

Azért is, mert bizony nemcsak megjelenésükben volt ordító – vagy fájdalmas – a különbség, hanem megszólalásukban is. Abban is, hogy mit, és abban is, hogy miként. Bizony ebben is Adonis javára, aki tartalmas és finoman „cizellált” volt, szemben a meglehetősen rusztikus „arájával”, aki fülsiketítően kongott az ürességtől.

Én nem hiszek abban, hogy az ellentétek vonzzák egymást… (ha csak nem, mint tűz a vizet).

Bár azt természetesen elhiszem, hogy a csajt vonzotta az ellentéte… de hogy fordítva – már bocsánat! –, azt már nem. Tudom persze, hogy vannak olyan férfiak, akik a nagy test, nagy élvezet reményében – vagy ki tudja miért – vonzódnak a rubensi alkatú nőkhöz, de hogy ebben a Miss Rusztikában mi lehet a vonzó, azt nem tudom. De mindegy is – mint mondják –, a szerelem vak.

Már ha szerelem, és nem valami egészen más…

Valahogy nem éreztem helyénvalónak, hogy megosszam ezeket a gondolataimat a barátnőmmel – semleges dolgokról fecsegve mentünk tovább. Mígnem kibukott belőle:

– Tiszta hülye ez a tyúk! – Majd magyarázóan hozzátette: – Hülye, mert erre az alfahímre is ráfarag majd, mint a többire! Ez hétszentség!

Kérdezni akartam, de megelőzött a válasszal:

– Már szóltam neki… vállalva, hogy berág és elküld a picsába… mert nem sokat lacafaszázik... hihi!... la-ca-fa-cá-zik(!) a drágám! Szóval megkérdeztem tőle, hogy miért nem néz tükörbe… és hogy nem látja…? És nemcsak azért, hogy talán fogynia kellene… persze hogy kellene!… hanem azért, mert sorra ilyen álompasikba habarodik bele! A csalódás persze kódolva van! … Szegénykémnek meg bevágják – a mellett a bizonyos mellett – a nagy rizsát, hogy ájlávjúbébi… meg anlijú!  

Barátnőmnek sikerült úgy felheccelnie magát, mintha őt vernék át zsinórban, mert bizony nonstop tömény átverésről volt szó!

– Ez a mostani alfahímje minimum a tízedik „Végre az igazi!” Már akikről tudok! Na, szóval… majd ez is… tuti, mint az előzőek… És nemcsak érzelmileg nullázza le, hanem anyagilag is! Bizony ám! Mert ezek az alfahímek erre utaznak… jól megkérik az árát a love-kamunak! Szépen kamatoztatják a befektetésüket! Volt olyan szerelme, aki majdnem kirámolta a lakását is… ha a bátyja nem kapja el a trógert, már a híd alatt lenne a drágám. Így csak maga alatt volt. Addig, amíg nem jött a következő, aki szinte lekopírozta az előzőt!

Beültünk egy kávézóba, még ott is folytatta:

– Az interneten szedi fel őket… illetve ezek a szemétládák az ilyen buta libákat! Hiába mondtam neki, hogy „Hozzád valókkal… anyám!” Láttad volna, hogy milyen szemekkel nézett rám! … Még hogy nem léphetsz kétszer ugyanabba a trutyiba…!

Megvárta, hogy elmenjen a felszolgáló srác, aztán darálta tovább:

– A pasikra mondják, hogy mennek a farkuk után! Ezek a szerencsétlenek meg a pasik farka után! Ráadásul ész nélkül! … Kell neki az alfahím? Okés! De a csúcson kell abbahagyni! Illetve utána: „Köszike, de ennyi volt…” Alfahímkém meg a saját kardjába dőlhet, hogy ingyen… a ducijucit… és esélye sem volt, hogy megkopassza a tyúkot! Illetve libát.  

Még vagy egy órácskát ragoztuk a témát… lerágtuk a csontot… hogy persze, meg lehet érteni őket… hogy kell egy pasi, mert egyedül nem megy, vagy legalábbis nem olyan… kinyalni például senki nem tudja magát, mármint úgy gondolom. És hogy persze nem lehet megérteni őket, hogy újra és újra hagyják magukat átverni, hogy nem tanulnak a maguk kárán sem, sokadszorra sem. Szóval hogy hülyék! Sajnálni való hülyék!

* * *

Nem kell nehézsúlyú IQ-bajnoknak lenned, hogy kitaláld, mi az apropója ennek az írásnak.

Yes, akarom mondani, igen, Adonis is dobta… és ő is megkérte az árát… „Jaj, most éppen… csak kétszáz kellene… holnapig…” (Mert akkor majd ötszáz kell!)

És igen, jól sejted, a csaj – jó tálcányi, érzelmi alapú „testszégyenítése” közben – már új alfahímet keres a neten!

Mert nehogy már neki ne járjon!