„Tiszta tudathasadásos állapot, ugye?” – kérdezte, közben egy áttetsző mosolyfátyol libbent át az arcán. Szomorkás ugyan, de mosoly! Aztán ismét a keserűség… de azért mondta tovább: „Igen, éreztem is, az illatát is, és azt is, ahogy elhatalmasodott rajta a vágy… és rajtam is, aki nem én voltam, hanem az a másik! Aki még csak a szeretője sem volt, hiszen – mint bevallotta – mindössze kétszer… a külföldi tárgyalópartner asszisztensféléjével… még ezt sem tudta pontosan. … Szóval rajtam is elhatalmasodott a vágy, ahogy elképzeltem és magam előtt láttam őket” – magyarázta izgatottan, az emlékek hatása alatt.

Látszott az arcán, hogy furcsa érzés lehetett neki, ahogy hátradőlt a rendelő díványán. Talán maga is érezte, hogy meglátszik az arcán… annak szólhatott a villanásnyi, különös grimaszféle… és a hangjában is benne volt valami ebből az érzésből, ahogy beszélni kezdett. „Szinte láttam magam előtt – mondta halkan –, ahogy őt ölelte helyettem…” Elhallgatott… szemlátomást egyre beljebb fordult, miközben mind több keserűség jelent meg a szemében és a hangjában. De folytatta: „Sőt… már nemcsak láttam, hanem éreztem is.”

És folytatta: „Éreztem, ahogy végigcsókolta a nő testét, és beleborzongtam… abba is, ahogy magamba fogadtam, amikor beléhatolt… És a gyűlölet és a fájdalom eksztázisa tombolt a szívemben, lelkemben, testemben, amikor éreztem, hogy a csúcsra értek. Velük ziháltam…”

Kicsit kivárt a díványon feküdve, aztán mintha erőt gyűjtött volna… mesélt tovább: „Tudtam, hogy meg kell szabadulnom ettől a visszatérő látomástól, ha meg akarom tartani… és a történtek után is vissza akarom fogadni… a szívembe, lelkembe, testembe. Mert tudtam, hogy másképpen nem megy… evidencia. És mert tudtam, hogy szeret, hogy szerelmes belém… Annyira nyilvánvaló volt, hogy szimpla nemi ösztön, ami történt… csak szexuális vágy… csupán kémia… ami ott és akkor felülírt mindent. Igen, szerelmet és szeretetet, mindent… ettől az, ami… elemi ösztön. Igen, annak ellenére, hogy szerelemes volt belém és szeretett… hogy soha meg nem csalt volna! Igen! … Nem véletlen, hogy azonnal tudtam, ahogy megláttam… és láttam, hogy látta: tudom. De nem csak azért vallotta be… biztos vagyok benne. Érezte, hogy gyónás nélkül nincs, nem lehet feloldozás… egyben magának is gyónt, és önmagától is várta a feloldozást, a bűnbocsánatot.”

Elcsendesedett – talán – egy percre, utána folytatta. „De meg tudok-e szabadulni azoktól a képektől? Ezt kérdeztem magamtól, és bizony volt bennem félsz és kétely. Hogy a csudába ne lett volna! – gyónt most ő a díványon. – És persze az érzésektől, érzelmektől, gondolatoktól, hogy miközben engem ölel majd, igazából… talán még mindig azt a másik nőt szorítja magához… és hogy belém hatolva azzal a másikkal olvad majd egybe… hogy még az orgazmusom se lesz az enyém! … Szóval voltak bennem félelmek… attól is, hogy ezek a félelmek majd önbeteljesítő módon közénk bújnak és állnak… Persze mozgósítottam magamban mindent, amit csak tudtam. … És sikerült, mert megint nem volt senki, csak ő meg én! Csak mi ketten, mint régen! … Képzelje, csak utána jutott eszembe, akkor, amikor már szinte félálomban… hogy sikerült, legyőztem a félelmeimet! … De csak a magamét – tette hozzá elkomorodva. – Az övét nem!”

Ismét csönd következett, aztán mintha csak magában beszélne: „A harmadik újbóli csodás együttlétünk után derült ki… az is, hogy csak nekem volt olyan csodás, és hogy éppen azért nem vettem észre… Szóval az ő félelmeit nem tudtam legyőzni, azokat, amelyek – mint bevallotta – az első pillanattól benne éltek, ahogy megbocsátottam neki és visszafogadtam. A félelmei, hogy úgy érzem majd, mintha azt a másikat tartaná a karjaiban, miközben engem ölel; hogy őt csókolja, miközben ajka az ajkamon; hogy azt az idegent… miközben bennem van és engem repít az égbe.”

…

„Ugye, azt mondaná, hogy ilyen nincs?” – kérdezte fakó hangon, ahogy felkelt a díványról. Úgy is mondta tovább: „És tehetetlenek voltunk… Én is, a nagy terapeuta!” – tette hozzá, miközben visszaült a karosszékébe, páciense pedig a dívány szélére kuporodott.

„Megcsalt, megbocsátottam, elhagyott… – mondta a terapeuta inkább csak magának. – Elhagyott, mert nem tudta legyőzni a félelmeit… És utána már én is éreztem, amit a megbocsátás és visszafogadás mámorában, saját félelmeim legyőzésének pillanatában, pillanataiban nem vettem észre. … Megcsalt, megbocsátottam… de elhagyott… én pedig ezt is megbocsátottam neki… A volt férjemnek, egyetlen igaz szerelmemnek. Igen, mert mindazok ellenére is…!”

…

„Vagyis, kedvesem – fordult már teljesen a páciense felé –, csodák nincsenek, vagy legalábbis én hadilábon állok a csodákkal. Önnek persze azért sikerülhet, ami nekem nem, és azon leszek a legjobb tudásommal, hogy segítsek… azért volt ez a kis bevezető is. És ön is túlélheti, mint én, akkor is, ha mint engem… de most már tényleg hallgatom.”