1.,
– Lakva ismerjük meg egymást… – próbálkozott a férfi a nőnél.
– Az lehet, de én sosem költöznék össze olyannal, akit nem ismerek.

2.,
– De hát az a pasi a legyet is röptében…! – próbál hatni barátnőjére a lány.
– Tényleg? Istenem… de jó nekik!

Eldöntötte: a méhében megfogant csöppnyi élet pusztuljon! Mert hogyisne, még hogy egy gyerek! De hiszen akkor vége lenne a nonstop Carpe diem!-nek. „Márpedig élni tudni kell…” – szokta makogni félrészegen, mert ivott keményen. Nem volt válogatós – suli után gyakran a legközelebbi csehó felé vette az irányt. Simán kiszolgálták – hála a nonstop Carpe diem!-nek, legalább öt évvel idősebbnek nézett ki a koránál. Ha az elfogyasztott alkohol, pasik, cigi… alapján nézzük, akár harminc évvel is öregebb volt az életkoránál! Volt. Mert szétégett… Volt gimis osztálytársnőmről beszélek.

Dr. James Carson először fel sem figyel a mind erősebb zajra. Teljesen belefelejtkezve dolgozik másnapi felszólalásának szövegén, amelyet a clevelandi sebészkongresszuson kíván előadni az égési sérülések újfajta kezeléséről. Aztán hirtelen felkapja fejét a kinti vircsaftra. Ingerülten pattan fel komputere elől, az ajtóhoz rohan, hogy véget vessen a kórházi folyóson még soha nem hallott lármának. Helyesebben, hogy először is kiderítse, hogy miért e szokatlan zsivaj. Feltépi az ajtót, de abban a pillanatban vissza is hőköl a 190 cm magas férfi, mert előtte egy még nálánál is hatalmasabb ember magasodik, aki azonnal nyomul befelé a karjaiban tartott nővel. 

Egy újszülöttnek minden vicc új – tartja a régi mondás (ami talán maga is új a fiatalabbaknak). Itt és most azonban nem viccről, hanem nagyon is komoly témáról, a divatról lesz szó. Mondtam, hogy nem vicc, úgyhogy légy szíves, ne nevess! Azon sem, hogy jelen esetben én vagyok az az újszülött, akinek új volt (nem a vicc, hanem) az a divatcég, amelynek bemutatójáról tudósít a lentebb látható videó. Szóval kellő komolyságot, please! A YouTube szerint már jelentős múlttal és viharosnak mondott sikerekkel bíró cégről, a Black Tape Projectről van szó.

1., Ugyanazzal a nővel csalták egymást a férjével.

2., A kígyódat melengettem a keblemen – rója fel a feleség.

3., Az erőszak akkor is erőszak, ha közben orgazmusa van az áldozatnak.

Tökéletes csend honol a Madison Square Gardenben… ugyanakkor valami különleges feszültség érezhető a levegőben. A táncosok körben a földre kuporogtak, a technikusok és a kisegítők is mozdulatlan némaságba merevedtek; kik a nézőtéren, a meghívott barátok és vendégek között, kik a színpad hátterében húzódtak meg. A zenekar tagjai most örülnek igazán, hogy csak Eric Manson zongorajátéka kíséri Lilly Marsh utolsó dalát, így ők is átadhatják magukat a remélt élvezetnek. Eddig csodálatosan sikerült a főpróba, Lilly két év után újra a régi. Sőt jobb, mint valaha! A kihagyás alatti érzelmi viharok, hogy megjárt mennyet, poklot – ha lehet –, még lázadóbbá tették. Ugyanakkor a fékezhetetlen rebellis mellett megjelent egy új, a legmélyebb érzelmeket is csodálatos eleganciával megjelenítő Lilly Marsh. Hogy milyen az elegáns rebellis, vagy a lázadó elegancia? Megfogalmazhatatlan! Látni kell megtestesülését: Lillyt, az új Lillyt! Mindenki érezte, hogy csoda történt ma délután a Madison színpadán. Idáig!

Kiegészítem a címet azzal, hogy előzetes magyarázkodás helyett is. De miről is van szó, egyáltalán mi az a „Kicsim”? Az utóbbival kezdve, ahogy a mellékelt képen is olvasható, a „Kicsim” egy „szentimentális lektűr… izé”. A blog fejlécképe alatt Ms. Vipi címmel írtam két mondatot, amelyben egyebek mellett „bevallottam”, hogy bizony érzékeny, néha kifejezetten érzelgős (is) vagyok. Akár giccsbe hajlóan is – ezt most teszem hozzá.

Sigmund Freud szerint rettenetes élmény a kislányoknak (csak nem saját tapasztalat, még kislány korából?), amikor rádöbbennek, hogy nekik nincs fütyijük… hogy a vélt okokról már ne is beszéljünk. Talán tizennégy éves lehettem, amikor először szembesültem a péniszirigységgel. Nem, nem az érzéssel, hanem olvasva… mint Sigmund Freud elméletének egyik kulcsfogalmával. Mit mondjak, meglepett. Alapvetően azért, mert mint írtam, nem találkoztam ezzel az érzéssel, holott a korszakos szaktekintély szerint már kellett volna, mi több, egy életre belém kellett volna ivódnia a rettenetes élménynek, hogy még ma is mérgezze a lelkemet. (Traumatizáció meg ilyesmi.)