1.,
– Minden férfi csak azt akarja! – méltatlankodik az egyik nő.
– Bárcsak tőlem is…! – sóhajt a másik.

2.,
– Voltak azért szép pillanataink is! – sóhajt a feleség.
– Szóval te is félreléptél! – könnyebbül meg a férfi.

3.,
– Na, ehhez mit szólsz?! – kérdezte a férfi, és büszkén mutatta feleségének a „Milyen vagyok az ágyban?” teszten elért szuper eredményét.
– Az csak azt bizonyítja, hogy milyen jó vagy a tesztben! – nevetett keserűen az asszony.

Amióta az eszemet tudom, utálom a mellébeszélést – én sosem féltem, most sem ijedek meg a szavaktól. Alapelvem, hogy nevezzük nevén a dolgokat! Írhattam volna úgy is, hogy bátran nevezzük nevén a dolgokat, mert való igaz, hogy vannak, akiknek bátorság kell ahhoz, ami másoknak természetes. De miért is kellene bátorság…? Elsősorban azok miatt, akik félnek bizonyos szavaktól, ezért tiltják(!), a használóikat büntetik(!)… kezdve már a gyerekkorban. Én is tudom, hogy egy-egy szó (bizonyos körülmények között) akár életveszélyes is lehet egyesek számára, de a tiltásuk és a használatuk miatt kiszabott büntetések is – akár egész életre kiható – traumákat okozhatnak.

„Hogy majd őszülő halántékkal visszaidézhessük, újraélhessük a szép emlékeinket…” – olvasom a cikkben, amelyben egy igazi bombázó csaj a párjával magukról készített és maguknak szánt szexvideóikról beszél. Tehát hogy majd őszülő halántékkal visszaidézhessék, újraélhessék a szép emlékeiket… Ez persze virágnyelven jelentheti azt is (és nincs is ezzel semmi baj!), hogy a mind jobban hamvadó, vagy már alig-alig „parázsló” vágyaik feltüzelésére használják majd amolyan „vérdoppingként”! … Talán túlságosan is szenzibilis vagyok… meg érzelmes, sőt érzelgős, no meg az asszociatív gondolkodásom is erős, a vizualitásomról nem is szólva, így aztán semmi meglepő nincs abban, hogy belső mozim azonnal beindul.

„I LOVE MY BODY” – hirdette büszkén a pólófelirat az „apatesten”. Azért nem apatesten, hanem „apatesten”, mert a hatalmas has, fölötte a szexbomba-cickó méretű férficsöcsök messze meghaladták a nők által állítólag imádott(!) apatest jellemző és vonzó(?) paramétereit. Az említett imádást közvélemény-kutatásokkal „hitelesítik” a legújabbkori „Adonisokkal” foglalkozó cikkek szerzői. Én azonban – őskövületként – maradok a klasszikus férfiidol-paramétereknél. Egy illusztráció példának, hogy mire is gondolok. 

1.,
– Szeretném meztelenül lefesteni – mondta a festő a nőnek.
– Na, nem bánom, vetkőzzön!

2.,
– Hány férfi volt az életében? – kérdezte a közvélemény-kutató.
– Sajnos egy sem – felelte a nő, és tovább játszott az unokáival.

3.,
– Pedig az a hír járja, hogy igencsak nagytermészetű a férjed! – lepődik meg az egyik nő.
– Nem is a természetére mondtam, hogy kicsi! – válaszol szomorúan a másik.

Igencsak rácsodálkozott a lánya meglepően lezser természetességgel bedobott kérdésére – „Anyu, és mi a jó a szexben?” – egy amolyan „felvilágosításosdi” beszélgetés közben. „Az apádat kérdezd, kislányom!” ‒ vágta rá azonnal, és erre is igencsak rácsodálkozott. Ahogy a lánya reakciójára is. „Hogy ez mekkora poén, anyu!” ‒ mondta némi hamiskás mosollyal és kuncogással kísérve.

Azt hiszem, súlyos érzelmi defektus áll fenn annál, akinek egy – jelen esetben egy fotón látható – hamvas leányarcról a romlottság, erkölcstelenség jut eszébe, aki cinikusan mocskolódva rontja meg a bájos szűziességet. Mert hiszen mi másról is van szó, mint beleérzésről, hogy milyen asszociációkat indítanak el benne a látottak: egy ártatlanságot sugárzó leányarc és a fotójához tartozó felirat, amely szóban is megerősíti a szemet-lelket gyönyörködtető képi sugallatot. Olvasva az említett fotóhoz fűzött megjegyzéseket – mert két „férfi” szinte ugyanazt írta –, automatikusan a szeplőtelen fogantatáson csámcsogva gúnyolódók jutottak eszembe.

A „Sunáznám!” nem egy ige… nem egy vágy megfogalmazása – noha mindkettő –, hanem egy kommentelőtípus. Ami (sic!) engem taszít. Magánügy – ezért írom le! Nem az egészséges férfi vágyakkal van problémám – hiszen nélkülük ugyebár nekünk is kevesebb jutna bizonyos örömökből –, hanem ezzel a típussal, amelyiknek velejárója a vérbunkóság! Nem a sunacentrikus „világnézet” a probléma, hanem annak tahó módon szexualizáló megnyilvánulása, és az, amibe ágyazódik… ami a „Sunáznám!”-kommentekben is manifesztálódik, az illetők érzelmi intelligencia defektusát sugározva nagy büszkén. Típusjellemző, hogy a vérbunkó suna-macho, önjelölt alfahím… aki a kommentekben sunázna, ahelyett hogy a tettek lepedőjére lépne…