Van, aki úgy fogalmaz, hogy a pornó polgárjogot nyert, mások szerint ma már egyenesen ellenállhatatlanul furakodik be mindenhová. Egy amerikai közvélemény-kutatás szerint a majd másfélezer megkérdezett lelkész(!) több mint fele nézett pornót az elmúlt egy évben. A magukat gyakorló hívőnek(!) és egyháztagnak(!) vallók közül a férfiak ötven, a nők húsz százaléka mondta azt, hogy többé-kevésbé rendszeres pornófogyasztó. Kérdés, hogy hányan nem vállalták pornófogyasztási szokásukat, merthogy ne legyenek illúzióink – vélhetően –, jóval magasabb ez az arány. Nincs is ezzel semmi gond… mondhatni dicséretes… mármint a bátrak őszintesége. Gondolok elsődlegesen a papokra. Mert nekem rémlik valami tízparancsolatféle…

Vannak csókok, amelyeknek akkor is részesei vagyunk, ha nem mi adjuk és/vagy kapjuk azokat. Azért, mert olyanok ezek a csókok, mintha mi adnánk és/vagy kapnánk, vagy legalábbis olyanok, amilyeneket mi szeretnénk adni és/vagy kapni. Vannak örök – egyébként talán soha el nem csattant – csókok, amelyek egy-egy műalkotásba „fagyva” izzanak kortalanul, időtlenül.

Lilly Marsh becsukta maga mögött az ajtót, aztán csak állt, mert úgy érezte, addig nincs baj, amíg nem szólalnak meg. A legnagyobb félreértéseket mindig a tisztázó szándékú szavak okozták közöttük. Bizonyára jót kacagott volna, ha tudja, hogy a sebész fejében is hasonló gondolatok motoszkáltak.

1., Dehogy vagyok bigámista! – tiltakozott a férfi… majd hozzátette: Két nő nekem kevés.

2., Nem nősülök meg – mondta a megrögzött agglegény –, már így is elég szar az életem.

3., Most mi van… te mondtad, hogy ami a tiéd, az az enyém is – magyarázza a férfi a barátjának –, arról szó sem volt, hogy a feleséged kivétel.

Dr. James Carson nem kis meglepetést keltett a kórházi folyóson, amikor egy reklámszatyornyi újsággal feltűnt a recepciónál. Igaz, a reptéri újságos is elcsodálkozott, amikor nemes egyszerűséggel közölte vele, hogy minden napilapból kér egyet, a Herald kivételével. Azt ugyanis már a gépen megkapta... Sue Radford írását akár fejből is fel tudná mondani, mint egykor a leckét a suliban.

„Ez is egy ugyanolyan munka, mint bármelyik másik munka” ‒ olvastam korábban az egyik bulvármédia-véleményvezértől egy hazai ex-felnőttfilmcsillag körül kirobbant botrány kapcsán. (Most valahogy „előhívódott”.)  A szerző szerint a szervezett botránykeltés(!) az igazi botrány (merthogy szerinte egyértelmű botránykeltési szándék állt a szóban forgó médiaakció mögött). Az pedig a botrányok botránya ‒ mármint szerinte ‒, hogy egyesek odáig merészkednek, hogy magát a jelzett műfajt és prominenseit is elítélik, botrányosnak tartják.

„Nem örülök neked! – mondta őszintén a férfinak, amikor meglátta az irodaház garázsában ácsorogni a kocsija mellett. – Kértelek, ugye? … Szerintem azt is mondtam, hogy nem szeretem az erőszakos embereket! És azt is, hogy nálam ezzel nem lehet célt érni…” „Igen, tényleg mondtad, nem is felejtettem el… csak nem bírlak kiverni a fejemből… és nem értem… – magyarázta a férfi keserűen. – Nem megy, egyszerűen nem!” „Pedig el kell fogadnunk, hogy nem kaphatunk meg mindenkit… – felelte a nő, és már nyitotta is a kocsija ajtaját. – Nekünk nincs… nem lehet közös jövőnk!”

In medias res: a lelki kielégületlenséget nem orvosolhatja a testi kielégülés. Márpedig nagyon sokan az utóbbi hajszolásával küzdenek lelki kielégületlenségük ellen. Erről talán az értelmesebb prostituáltak tudnának a legtöbbet mesélni. Voltak/vannak, akik meséltek is. Például olyan közhelyszerű történetet, amikor a kuncsaft csak beszélgetni akar. Mégsem pszichológushoz vagy szexológushoz fordul, hanem prostituálthoz! Mondhatnánk erre, hogy egyik pótszer helyett a másik – amin persze jogosan felháborodhatnak az ilyen-olyan ...ológusok.